Három és fél év kóborlás után újra van otthonom és családom.
Megtaláltam a kikötőm. Fent szuszog a hálószobánkban. És ezzel együtt a béke is megtalált. Már nem kell ragaszkodnom semmiféle hülye álláshoz, ami a hamis biztonság érzetét kelti, nem kell félnem semmitől, mert tudom, hogy ő velem van és velem lesz bármi történjék. Olyan kötelék alakult ki köztünk, amit most azt gondolom, hogy csak egy dolog szakíthat meg. A halál. Ami nem is halál inkább csak formaváltás. Ahogy az álmomban láttam. Amikor egyszer csak eltűnt a szemem láttára és nem hagyott mást hátra, csak egy üres műanyag tejfölösdobozt. Amit álmomban nem értettem. Amikor felébredtem elmeséltem neki mit álmodtam és azt mondta, ne félj nem tartok még ott. Aztán megkérdezte, áh szóval már nem volt szükségem az üres műanyag dobozra. Szerintem zseniális álom.
És zseniális álom az életem, Vele. A férjemmel. Aki immáron tényleg a férjem. Hivatalosan július 7-e óta, de egymásnak július 24-én köteleződtünk el szívből és igazán. És elmondhatatlan élményben volt részem. Mint rutinos "már csináltam ezt", nem is igazán vártam túl sokat az egésztől, de amit kaptam még engem is meglepett. Mert ez nem csak egy üres formaság volt, mi tényleg összeházasodtunk, a két külön lélek ott eggyé vált. Ott abban a templomban, ahol először megláttunk egymást pontosan egy évvel a nagy nap előtt (percre pontosan). (Akik nem tudnák, Angliában a templomokat ki lehet bérelni és nem feltétlen kell keresztény rendezvényt tartani. Mi is egy fantasztikus kicsit őrületes szabad tánc "klubban" ismerkedtünk meg.)
Ott és akkor eggyé váltunk és megalkottunk egy harmadik lényt, ami él és müködik: a házasságunk. Elmondhatatlan változásokat hozott az életemben. A bizalom, a félelem nélküliség és a nyugodt öröm költözött szívembe. Mert tudom, hogy ő velem van. Ő a részem és én az ő része vagyok. És mi egyek vagyunk.
De nem volt ám egyszerű munka. Igazán kemény munkával kovácsoltuk ki az egységünket, főleg az esküvő előtti hetekben. Mivel nagyjából mindent mi szerveztünk és írtunk. Igen stresszes volt. Az esküvői ceremóniát és a végére egy kis showműsort, ahol elmeséltük, honnan jöttünk, kik vagyunk és hogy találkoztunk, zenével és tánccal és család, barátok bevonásával, mind mi találtuk ki, írtuk, koreografáltuk, stb. Azt kell mondjam akik nem látták kihagytak valami csodát. Mert ez tényleg rólunk szólt és az egybekelésünkről és annak megünnepléséről. És bár volt pár dolog, amiben nem volt szerencsénk (pl. a kinti fotózást a zuhogó eső elmosta, meg pl. mikor a jövendőbelim bepánikolt, hogy zárva a templom, majd kiderült, hogy csak rossz ajtót döngettek), még is minden tökéletes volt. Más dolgokban viszont nagyon is szerencsések voltunk, pl mikor odaért a kis virágos csapatunk a templom már majdnem teljesen fel volt díszítve a másnapi esküvőre és így mi is élvezhettük a gyönyörű virágáradot, és hatalmas bokrokat (amit a férjem nagyon szeretett volna, de nekünk nem volt rá keret) vagy hogy az új családom szórakoztató helyet futtat Frome-ban így a világosítás, a zene, DJ pult, a bárpult és a szervíz teljesen ingyen volt: család és barátok intéztek mindenett, anyukám utolsó pillanatban elkészítette a nyakláncot, amit én megálomdtam az egyébként etsy.com-ról szerzett ismerettség által csak nekem készített szuper olcsó és szuperklassz esküvői ruhámhoz, hogy két nappal az esküvő előtt megérkezett a tökéltes cipő, az esküvői csokrott is ő készítette, stb.. Ahogy annak lennie kellett, tökéletes volt a nagy nap.
És bár én csak egy kis esküvőt akartam, ahol senki sincs jelen rajtunk kívül, azt kell mondjam örülök, hogy nem így lett. Mert ez ceremonia több volt puszta formalitásnál, több volt puszta szavaknál. A lelkünk ért egybe azon a napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése