Szívtörésből regenerálódni hosszú folyamat, de közben elgondolkoztam egy két dolgon.
Az
állandóság hiánya, ez az ami legjobban fáj. Hogy miért van, hogy ami egyszer
megvolt, az egyszer csak eltűnik, de nem csak átalakul egy másfajta minőséggé, hanem
egyszer csak nincs ott többé. Az az ember aki olyan szerelmes volt, hogy fűt
fát összeígért, egyszer csak egyik nap felébredt és rájött, hogy ez így nem
jó. Ezt így nem szabad. Hova tűnt az ami volt, mivé alakult át? És ha ez
egyszer megtörtént, honnan tudhatom, hogy máskor, mással majd nem így lesz?
Hogyan lehet ezek után bármiben és bárkiben is megbízni és remélni, hogy az
majd örökké tart? Azt hiszem nincs ilyen. Ahogy az óceanban keletkező óriás
hullámok, megsemmisülnek a partra érve, úgy a világ dolgai sem állandóak.
Hullamok keletkeznek és elmúlnak. Minden ami rossz, idővel már nem fáj annyira,
de ugyanez igaz a boldogságra is. Minden ami egyszer örömöt okozott, egyszer
csak már nem érdekes többé.
De ha minden ennyire képlékeny, hogyan találhatunk értelmet
ebben a káoszban, hogyan higgyem azt, hogy van bármi olyan is az életben, amiért
érdemes mindent beáldozni és hajtani és teperni, hogy meglegyen, hogy
megmaradjon?
Volt idő amikor, mindent amim volt és a mi fontos volt
elhagytam, abban a biztos tudatban, hogy valami csodálatos fog velem történni.
És valóban így is lett. Minden álmom megvalósult és minden egyszerre. Volt egy
jó hetem, mikor valami hatalmas hullám keletkezett és igen hosszan elnyújtottan
ért csak ki a partra, hogy aztán ott a semmibe vesszen. Több mint egy évig tartott.
Ma már nem hiszem, hogy van egy igazi szerelem. Ahogy mi is
változunk állandóan, ha a párunk nem változik velünk azonos irányban, nem tudja
ugyanazt adni többé, az energia megszűnik, ami hajtotta. És vége lesz. Nagy
valószínűség szerint jönnek majd egyéb más hullámok, amik éppen akkor és ott
pont jók lesznek valamire és pont azokat a dolgokat fogják tükrözni, amire
leginkább szükségünk van. De a szerelmet nem lehet betonba önteni, sem gránitba
vésni. Vagy ha lehet, az időjárás vas foga idővel lekoptat mindent, ahogy
Svédország öreg hegyei azért olyan kerekek, mert elhordta őket a folyton fújó
szél. Egyszer majd nem lesznek hegyek sem. Talán egy dolog marad a folyó. De az is
mindig alakul, néha kicsit bővebben áramlik, néha kicsit kiapad. Néha irányt
változtat és új mederbe terelődik és a vize mindig friss és új. A víz, talán a
legelemibb erő. Türelmesen halad útján és mindent elkoptat, a tüzet kioltja, a
növényeket táplálja. Beleér az óceánba elpárolog, felhő lesz, meg eső és újra
táplálja a folyót, de az már nem ugyanaz a folyó. Nem állandó, de a folyót alkotó legkisebb részecskék, a folyó lényege talán, szerkezetileg ugyanaz mint volt. De közben felszedett ezt azt...
Minden olyan üresnek és céltalannak tűnik most. Keresem az
utam, de valahogy mindenre azt a választ kapom magamban, hogy és annak mi
értelme?
Most szabad vagyok mint a madár. Bármire képes. Bármit
megtehetek, senki sem korlátoz semmiben. És amikor azt kérdezgetem, hogy oké,
mihez lenne kedvem? És találok egy választ, akkor ott a másik kérdés, hogy na
és akkor mi van? Mi van, ha kötök egy sálat, vagy szépen berendezek egy kis
otthont, vagy randizok 50 másik fárfival, vagy elmegyek világkörüli útra? Vagy
szülök két gyereket? Mi van? Végül minden elenyészik és én is. Hajszolom a
boldog pillanatokat, azt sem tudom, mit tegyek hogy jobban érezzem magam, csak
hogy ne halljam azt a kis belső nyugtalan hangot, hogy na és akkor mi van?
Jó lenne megtanulni rendesen franciául, vagy flamenco
táncolni vagy alkotni egy képet, vagy egy ruhát. De ha végeztem vele, akkor mi
van?
Jó lenne találni egy férfit összeköltözni és szülni neki két
gyereket. De…ha megvan, akkor mi van? Ott van két kis élőlény, akikért felelős
leszek egész életemben és ha adnak is sokat, de közben be is korlátoznak és a
férfi akibe esetleg beleszeretek, elkezd foci meccset nézni és unalmas lesz és
már nem szeret velem üldögélni a szobában és már csak egyedül akar lenni. Na és
akkor mi lesz? Keresel egy másikat? Remélve, hogy az majd szebb és jobb lesz?
Miközben tudod, hogy semmi sem örök, semmi sem állandó és a boldogság csak
elmúlik és csak arra volt jó, hogy elfedje az igazságot. A szomorú igazságat a
mulandóságról.
Ezért aztán talán egy dolgot lehet tenni. A pillanatnak élni és megragadni, minden picit boldoga és szépet, ami épp itt és most megadatik. Nem kellenek tervek, főleg ha abban valaki más is közrejátszik. Nem kell a múlt sem, főleg ha sok benne a fájó emlék. Itt és most. Csak ez számít. Meg a gyönyörűséges magnólia fa a házem előtt. Ami minden évben kivirágzik a tél után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése