Welcome back Dia and God is all around and within us

Nem is tudom miért nem csináltam képet Dia visszatéréséről és az örömteli találkozóról. Talán azért mert a fejem tele volt súlyos gondolatokkal, amelyeket készültem vele megosztani, mert úgy gondoltam ő tud nekem segíteni. Pont jókor tért vissza. Ha nem is Londonba, de Lutonba, ami a házamtól egy 40 perces vonatút. Azt is el kell mesélnem, hogy annyira csodálatos helyen lakom, hogy a közeli vonatállomásról az összes fapados reptérre el tudok jutni, így Lutonba is és ami ennél is jobb közvetlen járat megy a tengerpartra!

Na de visszatérve. Dia visszatért 11 hónap után Angliába és én ennek nagyon hálás vagyok, mert kevés olyan ember van, akivel így tudnék beszélni. Volt közben itt ott, de a leginkább a 4 hónapos indiai tartozkodása volt érdekes. És most itt lesz egy ideig, hogy utána visszamenjen Indiába újra. De mint mondtam nekem legjobbkor érkezett. És a tiszteletére ellopok egy képet róla a facebookról.

Dia Indiában

Épp Luton nem annyira impozáns terén ücsörögtünk, miközben én épp gondolataim rendezése gyanánt mondtam neki dolgokat, amikor is egyszer csak egy addig teljesen észrevétlen kb. 55-60 éves férfiember megkocogtatta a vállam és az orrom alá tolta a kindle-jét, amiben magyarul egy bekezdést olvashattam arról, hogy bármire van szükségem, bármire vágyom az Univerzum teljesíti, csak írjam le kívánságaimat kérjem és meglesz. Miután elolvastam, felállt és eltolta a babakocsit, amelyben egy kis 1 éves körül kissrác ült. 

Nos. Mekkora esélye van annak, hogy Luton nem annyira impozáns főterén üldögélve egyszercsak megjelenik egy ember, aki érti miről hablatyol a két őrültnek tűnő fura nyelven diskuráló leányzó és pont a témába vágva a megfelelő üzenetet jutattja el hozzád. Nos. Nekem nincsenek szavaim erre. Ellenben hálás vagyok. 

Másnap egy csodás napsütötte vasárnapra ébredtem. Elvileg arra az Osho meditációra mentem volna, amin egy hónapja is voltam a szülinapomon. Ámde, egyrészt ragyogó nyári nap sütött. Másrészt nem csak az overground volt lezárva, amivel Richmondba jutottam volna, hanem az az underground is, amivel arra a vasútállomásra eljutottam volna, ahonnan a vonat megy Richmondba. Nos mivel nem volt kedvem az egyébként fél órás utat, amelyen 1szer sem kéne átszállni inkább másfél óra alatt és 3 átszállással tarkítva megtenni úgy döntöttem, f.ck it, az Univerzum sem akarja, hogy én Richmondba menjek, inkább felpattanok ama direkt vonatjáratra, ami levisz Brightonba a beachre, ott sokkal jobban fogok tudni töprengeni az életemről, mint egy sötét pincében egy irányított meditációra. 

Így reggel 9:40kor már szélsebesen száguldottam a tengerpartra. 

Mikor megérkeztem, vidáman zsákoltam be egy kis adag ropogós cserit egy francia nénitől és egyben belebotlottam egy állványba, amelyen különböző buszmenetrendek voltak és volt ott egy olyan, amely azonnali spontán útirányváltásra ösztönzött. Beachy Head. "one of the most scenic bus routes in all of England". Így reklámozták a helyet, ami egy 160 méter magas fehér sziklafal végig a tengerparton és van ott egy romantikus piros fehér világítótorony is. Egyből tudtam, hogy a tömött Brighton-i strand helyett, ez az a hely ahol nekem meditálnom kell. Így semmivel sem törödve elindultam Beachy head felén a buszon ülve. 

Szóval ment a busz és sok szépet és vicceset láttam utamon. 

 Mint például az alábbi hölgyet a félreértést nem tűrő lufijával sétálni az utcán.

Imádlak Anglia, annyira hülye tudsz lenni!

 És végre kiértünk a tengerpartra.

 És a busz csak ment...

 Száguldott...

 Ki tudja hova. És már vagy 45 perce ültem rajta, mikor rájöttem a menetrend alapján, hogy még egy másik 45 perc mire elérem a célom. Tuti, ha ezt elöbb tudom, nem ülök fel rá. De én a hirtelen felindulásból pattantam fel a buszra, egyetalán nem gondolkozva, csak az ösztöneim követve, hogy ez jó lesz.

 Végül megérkeztem és ez a tábla várt gyalogos utam elején. Peace Path. Hát kell ennél több?

 Festői táj és dög meleg:) (Na persze angliai dög meleg én pont tök jól éreztem magam, míg mások már elviselhetetlenül izzadtak)

 És akkor megpillantottam a piros fehér világítótornyot.

 Találtam egy kellemes kis sziklakiszögelést, amit pont komfortosnak ítéltem arra, hogy leüljek és elmerengjek az életem sorsán és meghozzam A Döntést...

 ...eme csodás, lélegzetelállítóan szép helyen, ahol nincs más már csak a tenger végtelensége, ahol igazán érezem az Univerzum és ha úgy tetszik Isten jelenlétét és nagyságát.

 Nyilván a nagy töprengés előtt még egy szelfi belefér, hoyg legyen mit feltolni a facebookra.

 És még néhány fotó, mert nem bírtam leállni.

 Na jó végül, aztán elcsendesítettem az elmém és elkezdtem töprengeni, majd alig hallhatóan mormolni kezdtem a kérésemet, amely leginkább némi segítségkérés volt az Univerzumtól, ha úgy tetszik Istentől, vagy nevezd, ahogy neked jobb. És így üldögéltem ott kb. két perce, amikor is a hátam mögül megszólított valaki. Egy idősebb fószer volt, valamiféle egyenruhát viselt. Megkérdezte jól vagyok e. Mondtam, hogy persze persze és fordultam vissza a tenger felé, de ő tovább kérdezgetett, hogy biztos jól vagyok e. Na erre elindultak a könnyeim. Ezt meglátván a jóember megkért, hogy akkor talán legyek szíves bejönni, arról a sziklakiszögelésről, mert az veszélyes. No én kissé felhúzva magam, azon hogy ebben a hülye országban a sok hülye health and safety miatt már üldögélni sem lehet, holmi sziklaormon. A bácsi nem hagyta annyiban a kérdezgetést, amitől nekem a könnyeim méginkább megindultak. Nos a bácsi munkája, hogy olyan embereket keres eme sziklafalnál, akik épp öngyilkosságot akarnak elkövetni és mivel én egyedül üldögéltem egy vezsélyes helyen gyanította, hogy valamin töröm a fejem. Nagyvonalakban fel kellett vázolnom a dolgot. Ő meg jó keresztény volt, mesélt nekem egy két történetet a Bibliából, majd megkérdezte van e nálam valamiféle jegyzet. Jegyzet? milyen jegyzet? Nos akkor kattant be, hogy a bácsi komolyan veszi a munkáját és tényleg azt hitte ugrani akarok. Nagyon elkezdtem bizonygatni, hogy én aztán nem, csak van egy nehéz kérdés az életemben és meg kell hozzam a döntést, hamarost.
Nagyon reméltem, hogy távozhatok gyorsan, ám ő nem engedett el. Mivel neki ez a munkája és komolyan veszi, így két lehetőségem van: 1. felrak a buszra és haza kell mennem. 2. hívja a rendőrséget, meg egy mentál nővért, akik felmérik, hogy valóban elengedhetnek e és akkor folytathatom egyedül az utam. Nos mivel épp csak megérkeztem eszem ágában sem volt felszállni egy buszra is itthagyni eme csodás helyet. És ugye még a dolgom sem végeztem el, még mindig nem tudom mi a döntésem, így inkább a rendőröket  a mentál nővér úrral választottam, mintsem hogy kilökessek a paradicsomból. Így Trevor hívta Laurent és besétáltunk valami kis házikóba, ahol még egy teát is kaptam. Majd hívták Carlt, a mentál nurse-t. Ja és kérem nem vicceltek a rendőrök 28 fokban is golyóállómellényben és teljes fekete gyakorlóban.
Aztán megjött Carl és el kellett neki is mesélnem, mit is csináltam én ott a sziklán. Nagyon kedvesek voltak, de kajakra ki kellett pakolnom a  táskámból a cuccaim és hogy alátámasszam a sztorim meg kellett mutatnom a retúr jegyem vissza Londonba. Tiszta mázli, hogy a retúr jegy az olcsóbb verzió, mert különben nem vettem volna visszajegyet és akkor most lehet épp a viccesházban üldögélnék. Na de végül adtak egy rakás tök jó tanácsot, ami igenis nagy segítségemre volt és maga a szituáció is annyira vicces volt, hogy egyszerűen nem bírtam nem nevetni és nem cseresznyével kínálni őket. Szóval végül is elmondhatom, hogy együtt cseresznyéztem az eastbourne-i rendfentartókkal. Még azt is megtudtam, hogy eme városban gyógytornász hiány van és már 3 hónapja keresnek valakit és ha épp ott szeretnék élni, tuti el tudnék helyezkedni, csak regisztrálnom kell gyógytornászként. Ilyen és ehhez hasonló praktikus tanácsokkal láttak el.
Szóval ezek után feltöltődve és immáron biztosan tudva, hogy mit akarok elersztettek a drágáim és én folytathattam utam a sziklás sétányon. Boldogan. Mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. És tudom, hogy gondomat viselik és törődnek velem. Nevem jegyezve van és valaki odafigyel rám és mindig küld segítsget a bajban. Nekem csak egy dolgom van: kérni kell. És aztán hálás lenni, hogy ilyen csodálatos is az én életem. És bár tényleg nem állt szándékomban leugrani a szikláról, azért valljuk be eléggé magam alatt voltam, de ezután a sztori után nem lehet több kétségem.

 

Újra úton. Bizalommal, szerettel, hálával.

 Sétautamon, láttam sok szépet, meg sajnos pár fejfát is a meredek parton, szóval nem véletlenül alkalmazzák Travort (vagy Trevis, bocsánat a feledékenységemért), aki igen jó munkát végez, mert látja kinek kell épp a segítség. Találkoztam magyarokkal, akik visszafogottan voltak kedvesek, meg hazafelé buszon egy orosz leányzóval, aki sokkal kedvesebb volt. Szóval nem voltam egyedül.

Még egy szelfi. Muszáj volt na!

Aztán még a jógámra is épp be tudtam esni itt West Hampsteadben, ahonnan hazafelé Michelle-lel jöttem, aki meghívott egy lányos vacsira holnapra, de sajna nem érek rá, de majd együtt fogunk vacsizni, valamelyik nap a Mamacitában, ami az egyik kedvenc éttermet itt. És ezenkívül megosztott velem még egy rakás információt. 

Szóval kérem mindig van segítség. Sosem hagynak egyedül. Csak nyisd ki a szemed és kérj! 

Köszönöm. Hálás vagyok. ezerrel:) tényleg!