Nos hát engem is elért a diszidálók hulláma. Londonba vagy is inkább Greater Londonba dobott a jósors. Uxbridge-ben dolgozom, Hillingdonban lakom. Sokat nem kell utaznom reggelente, hogy beérjek dolgozni, cserébe igazi angol kisváros feelinget kaptam. A szomszédban meg pónilovak laknak. Cuki kis házak, bájos temetők, templomokkal, minden zöld, sövényekkel szegélyezett utak, ahogy az a mesében meg van írva.
2012 szeptember 16-án érkeztem meg az új otthonomba és egy rózsaszín farkú repülő hozott el ide. Nem kisebb hírességgel, mint Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel ültem egy repülőn és még a buszon is, ami bevitt minket a Baker streetig. Persze itt ők is csak két magyar turistának számítanak.
Amit hoztam az két kisebb bőrönd, meg a világot látott hátizsákom volt. Közben alkudozok két szállítóval, hogy hozzák utánam a bringám, meg kb. 30 kg cuccot. Ez még mindig csak töredéke a cuccaimnak...
A szobát ahol lakom egy nagyon kedves angol hölgytől bérelem. Mint kiderült én vagyok az első bérlőjük és egyenesen az az angol hölgy szobájába költöztem. Ő összebútorozott a barátjával Windsorban és a 23 éves fia mellé keresett egy albérlőt. Én voltam az első jelentkező és eddig azt kell hogy mondjam nagy szerencsém van velük. A srác (a továbbiak Joe), igazi angol fiatalember. Vasárnaponként focimeccse van a kedvenc pubjával. Szerdánként meg fociedzése. És akkor még van Karen, aki 21 éves és Joe barátnője. Mindketten igazi angolok, az akcentjükkel együtt. Hadarnak rendesen, néha csak mosolygok, hogy persze persze...És persze fogalmam sincs mit mondtak.:)
De halál lazák.
Mind Joe, mind anyu biztosítottak már az első napon, hogy ez az én otthonom mostantól. A szobát nagyon kedvelem, igazi kis női fészek. A lakás picike, de helyes, pont elég hármunknak, mert hogy ugyan elvileg ketten lakunk itt, de Karen is mindig itt lóg.
A meló hát az egy másik téma.
A munka ugyanaz, amit eddig csináltam, viszont mivel a magyaroszági kirendeltségen fel kellett mondanom, minden hozzáférésem megszűnt, amit újra kellett kérni és kb. ma du. kaptam meg mindent újra. És akkor dolgozzál is közben.
A kollégák, hát az brutál. Azt gondoltam, én kis naiv, idejövök az angolok közé...Én az úgy nevezett drug safety associate-k csoportjába tartozom. Hatan vagyunk plusz a főnök néni. Rajtam kívül csak a főnök néni fehér. A többiek indiaiak. És a főnök néni sme igazi brit, de még nem mertem megkérdezni honna jött. Hát a srácok még hagyján, mert nekik igazi brit akcentjük van, de lányok... Oh Jesus..Igazi béna indiai akcent és nem is törekedek, hogy más legyen nekik. Ebből viszont elég volt a Tatánál...Persze cukik meg minden. Bevontak a gang of gals-be, ami nagyon kedves tőlük, de mikor elmentünk együtt enni, kicsit sem éreztem magam egy csapatba valónak. Másról sem beszéltek, mint a gyerekekről...Gondolom ezért sem törekednek nagyon a beolvadásra. Vannak purdék, van egy meló, ahol épp elég indiai barát van nekik, minek is fárasztanák magukat az angol akcent elsajátításával. A srácok legalább próbálkoznak. És még ki is gúnyolják az indiai akcentet. Az azért vicces volt, mikor egyik nap 6 indiai csókával ebédeltem együtt és mikor megemlítettem, hogy a Tatának dolgoztam, akkor hirtelen az egyik átváltott indiai akcentre és jókat nevettek.
Na hát kb. ennyi most. Mert nagyon nem csinálok semmi különöset, mióta itt vagyok.
Egyik nap Joe-val és Karennel meginttunk pár sört és megnéztük a Man on the ledge című remekművet. Meg kell mondjam, szégyen szemre picit belealudtam. De jó este volt, annál is inkább mert aznap épp elkeseredtem egy kicsit. De Uni megvígasztalt és segítségül küldte Joe-t és Karent
Szóval keresem a helyem ezerrel. Remélem megtalálom.
Holnap megyek be Londonba, ahol találkozom 3 volt általános iskolai osztálytársammal. Az egyiet már 14 éves korom óta nem láttam, ő 12 éve lakik itt. A másikkal találkoztam kb. 5 éve, de sajna hamarosan hazaköltözik, a harmadik meg csak látogatóba jön. De hála a facebooknak, rájöttek, hogy én itt vagyok és holnap összefutunk. Ez lesz a welcome party-m. Már alig várom...
NA ennyit mára...
2012 szeptember 16-án érkeztem meg az új otthonomba és egy rózsaszín farkú repülő hozott el ide. Nem kisebb hírességgel, mint Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel ültem egy repülőn és még a buszon is, ami bevitt minket a Baker streetig. Persze itt ők is csak két magyar turistának számítanak.
Amit hoztam az két kisebb bőrönd, meg a világot látott hátizsákom volt. Közben alkudozok két szállítóval, hogy hozzák utánam a bringám, meg kb. 30 kg cuccot. Ez még mindig csak töredéke a cuccaimnak...
A szobát ahol lakom egy nagyon kedves angol hölgytől bérelem. Mint kiderült én vagyok az első bérlőjük és egyenesen az az angol hölgy szobájába költöztem. Ő összebútorozott a barátjával Windsorban és a 23 éves fia mellé keresett egy albérlőt. Én voltam az első jelentkező és eddig azt kell hogy mondjam nagy szerencsém van velük. A srác (a továbbiak Joe), igazi angol fiatalember. Vasárnaponként focimeccse van a kedvenc pubjával. Szerdánként meg fociedzése. És akkor még van Karen, aki 21 éves és Joe barátnője. Mindketten igazi angolok, az akcentjükkel együtt. Hadarnak rendesen, néha csak mosolygok, hogy persze persze...És persze fogalmam sincs mit mondtak.:)
De halál lazák.
Mind Joe, mind anyu biztosítottak már az első napon, hogy ez az én otthonom mostantól. A szobát nagyon kedvelem, igazi kis női fészek. A lakás picike, de helyes, pont elég hármunknak, mert hogy ugyan elvileg ketten lakunk itt, de Karen is mindig itt lóg.
A meló hát az egy másik téma.
A munka ugyanaz, amit eddig csináltam, viszont mivel a magyaroszági kirendeltségen fel kellett mondanom, minden hozzáférésem megszűnt, amit újra kellett kérni és kb. ma du. kaptam meg mindent újra. És akkor dolgozzál is közben.
A kollégák, hát az brutál. Azt gondoltam, én kis naiv, idejövök az angolok közé...Én az úgy nevezett drug safety associate-k csoportjába tartozom. Hatan vagyunk plusz a főnök néni. Rajtam kívül csak a főnök néni fehér. A többiek indiaiak. És a főnök néni sme igazi brit, de még nem mertem megkérdezni honna jött. Hát a srácok még hagyján, mert nekik igazi brit akcentjük van, de lányok... Oh Jesus..Igazi béna indiai akcent és nem is törekedek, hogy más legyen nekik. Ebből viszont elég volt a Tatánál...Persze cukik meg minden. Bevontak a gang of gals-be, ami nagyon kedves tőlük, de mikor elmentünk együtt enni, kicsit sem éreztem magam egy csapatba valónak. Másról sem beszéltek, mint a gyerekekről...Gondolom ezért sem törekednek nagyon a beolvadásra. Vannak purdék, van egy meló, ahol épp elég indiai barát van nekik, minek is fárasztanák magukat az angol akcent elsajátításával. A srácok legalább próbálkoznak. És még ki is gúnyolják az indiai akcentet. Az azért vicces volt, mikor egyik nap 6 indiai csókával ebédeltem együtt és mikor megemlítettem, hogy a Tatának dolgoztam, akkor hirtelen az egyik átváltott indiai akcentre és jókat nevettek.
Na hát kb. ennyi most. Mert nagyon nem csinálok semmi különöset, mióta itt vagyok.
Egyik nap Joe-val és Karennel meginttunk pár sört és megnéztük a Man on the ledge című remekművet. Meg kell mondjam, szégyen szemre picit belealudtam. De jó este volt, annál is inkább mert aznap épp elkeseredtem egy kicsit. De Uni megvígasztalt és segítségül küldte Joe-t és Karent
Szóval keresem a helyem ezerrel. Remélem megtalálom.
Holnap megyek be Londonba, ahol találkozom 3 volt általános iskolai osztálytársammal. Az egyiet már 14 éves korom óta nem láttam, ő 12 éve lakik itt. A másikkal találkoztam kb. 5 éve, de sajna hamarosan hazaköltözik, a harmadik meg csak látogatóba jön. De hála a facebooknak, rájöttek, hogy én itt vagyok és holnap összefutunk. Ez lesz a welcome party-m. Már alig várom...
NA ennyit mára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése