Szeretném megcáfolni azt a közhiedelmet, hogy Angliában mindig esik az eső. Immáron 5. napja ragyogó napsütés van. ( No persze lehet jelent valamit, hogy számolom a napokat...vagy igaz az állítás, az eső mértékét illetően vagy kezdek angolosodni és nincs más témám). Mert az angolok tényleg az időjárásról dumálnak, ha kell ha nem. Ha más nem, akkor a globális felmelegedés borzalmairól, ami persze továbbra is csak az időjárás témája.
Na de, eme igazán érdekfeszítő bevezető után végre rátérnérnék a lányegre, hogy miért is az a címe a fejezetnek ami.
Múlt héten kissé a padlóra kerültem. (Igazából nem ez az első eset, többször megesett már, csak nem posztolom az ilyesmit). A lényeg, hogy nagyon szeretnék elköltözni innen a csodálatos Uxbridge Hillingdon régióból és még arra is hajlandó lennék, hogy mondjuk napi 2-3 órát utazgassak, csak valami izgalmasabb környékre költözhessek. Ahol mondjuk, ha reggel felkelek és a nap besüt a szobámba, akkor nem azon kell filózni, hogy hány órát is kell utaznom, hogy odaérjek valami jó kis helyre, hanem pl. leugrok a sarki pékségbe friss akármiért vagy csak beülök valami klassz kis helyre villásreggelizni. Mert itt az utánozhatatlan Hillingdonban ez lehetetlen. Van egy két hely kb. 800-1000 méterre, de azoktól sem dobom el az agyam. Vagy épp baromi drága.
Na szóval ezen felbuzdulva becsengettem egy rakás lóvét különböző siteokra, mert azok a szobák, amik nekem tetszettek fizetős hirdetések voltak. Az ingyenesen hívhatóak, meg kellenek a fenének. Gondolom pont ezért hívhatod őket ingyen...
Szóval végül is leszerveztem 5 szoba megtekintését. Ebből egy itt volt Uxbridge-ben kb. 8 perc sétára a munkahelyemtől, 3 Actonban és egy White Cityben. Igazából egyikre sem mondtam volna, hogy 100%, de volt egy amibe azért eléggé beleszerettem. Amolyan igazi hercegnői szoba, igazi ékessége pedig egy az ágy fejrészénél a falra rögzített csodálatos kapu mértű és formájú kovácsolt vas díszítés volt.
Az Uxbridge-inek csodás nappalija volt és a kert egy folyópartra nyílt, amitől kb. eldobtam az agyam, de a szoba valahogy nem volt az igazi. Minden rendben volt, leszámítva, hogy én nem single bedet keresek. Per pillanat ez a legnagyobb luxus, amit megengedhetek magamnak és erre szükségem van. Mármint a double bedre. Imádok elterülni benne, még ha elég keveset is használom konkrétan alvásra. De vissza az házra. A single beden túl, még az is zavart picit, hogy ott nem igazán lett volna társaság, mert a landlord fönt lakik a legfelső emeleten a fiával.
A másik három (2 Actonban és 1 meg White Cityben) az kb. olyan volt, hogy konkrétan azt vártam mikor vágja el valaki a torkomat. A legrosszabb környék White city volt ott nem is láttam fehér embert. Egész meglepődtem, mikor egy fehér lány nyitott ajtót.
Aztán volt még egy olyan, ahol is valami bolt feletti lakásban az emeletre eszkábált koszos, büdös szobát próbálták rámsózni. Azt tudni kell, hogy ez az 5 szoba mind 500 fontba kerül havonta. És mégis hatalamas különbségek voltak.
A kedvencem, ahova nagyon szívesen betettem volna a kis seggem szintén Actonban volt. Egy olyan környéken, ahol csak kulturált emberek mászkáltak az utcán, csupa szimpi kávézó és pub mellett haladt el az utam, majd egy nagyon kedves angol kertvárosba érkeztem azokkal a nagyon tipikus semidetouched házakkal és egy nagyon kedves leányzó nyitott ajtót. A szobába, már képen szerelmes voltam, de az egész ház egy mese volt. Csodás kerttel és nagyon szimpatikus késői 20as korai 30as lakótársakkal. Ott ültünk a nappaliban és minden nagyon tökéletes volt. Szinte meg voltam győzödve, hogy ez az igazi. Filmekről, meg kung furól dumizgattunk.
Másnap írtam is nekik, hogy én szeretném a szobát. Ők meg vissza, hogy találkoznom kell még az utolsó lakóval is. Ott már kicsit gyanítottam, hogy ez nem lesz sima ügy.
Este visszakavarogtam, mindezt úgy, hogy közben 8 szor eltévedtem, mert most más irányból közelítettem meg a helyet és a busz nem állt meg abban a megállóban, amiben a googlemaps szerint megáll és én ezt persze csak 2 megállóval később kezdtem el gyanítani. Majd mire visszabotorkáltam elkezdtett szakadni az eső. Jól elázva, nem kicsit lehangolt állapotban érkeztem meg és az egész ház egész más volt. Szinte egyből tudtam, hogy nem én fogom megkapni a szobát. Tisztára úgy éreztem magam, mint a Sekély sírhantban, mikor szivatják az lakótársjelölteket. Pedig direkt nem tiszta feketébe mentem, nehogy megkérdezzék, hoyg reggel mi alapján döntöm el, hogy a fekete mely árnyalatát veszem fel. Komolyan olyan volt, mintha rendesen felvételiznem kellett volna a szobáért.
A végére a kérdés már csak az volt bennem, hogy akkor végül is mi a fenéért is tettem meg oda az utat másodszorra is a házhoz, miért kellett nekem eltévednem?
Azért hogy közben a buszmegállóban belebotlottam egy srácba, aki magyar volt és igen ágról szakadt és felajánlottam neki, hogy beadom a CVjét nálunk IT-nek, mert hogy otthon persze egyetemi végzettsége van, itt meg halálra dolgozza magát 165 fontért hetente. Hát lehet. Az biztos, hogy azonnal elkezdtem értékelni a fizumat, meg a szobámat, amiben dupla ágy van. A srác meg utána igen kedves levelet írt, hogy mennyire feldobta a napját a találkozásunk.
Szóval a szobanézésből igen szomorúan értem haza, de legalább volt hova hazajönnöm. Kicsit más színben látom most a dolgot, bár még mindig nagyon szeretnék elköltözni innen. De per pillanat elég nagy eszetleneség lenne és amit ki tudok fizetni, az nem sokkal van közelebb a jósághoz. Kelet Londonba meg nem mehetek, mert az már napi 4 óra ingázást jelentene. Pedig ott vannak az igazi érdekes dolgok. Koncertek, pubok, hippik, művészek, bringások meg minden jóság ami a magam fajtát érdekelheti.
Úgy tűnik itt nyugaton csupa unalmas ember lakik unalmas melóval. De legalább idpnként még ha csak egy kicsit is, átmehetek kelet Londonba és beszívhatom a lüktető londoni cosmopolita élet illatát. Kicsit olyan, mint a paradicsom kapui elött állni és beleskelődni a kulcslyukon. Most már tudom, hogy milyen hihetetlenül klassz lenne életem párjával kelet Londonban élni, valami izgi melót csinálni a cityben, esténként indie koncertre benézni vagy éppen beülni egy smootiera a Planet Organicba vagy egy brunchra menni másnap reggel. Amitől aztán még sötétebb lett a szomorúságom. HOgy itt vagyok, de egyedül. HOgy itt vagoyk, de még sem vagyok itt. Hogy itt vagyok, de mintha nem is élnék. Hogy csak mások életet csodálom, és várom, hoyg egyszer majd az egyém is elkezdődik. Pedig...
A lényeg, hogy hétvégére kisütött a nap és mert it cant rain all the time, péntek estétől egész sok jó dolog történt. De ezt majd máskor mesélem el:)
Na de, eme igazán érdekfeszítő bevezető után végre rátérnérnék a lányegre, hogy miért is az a címe a fejezetnek ami.
Múlt héten kissé a padlóra kerültem. (Igazából nem ez az első eset, többször megesett már, csak nem posztolom az ilyesmit). A lényeg, hogy nagyon szeretnék elköltözni innen a csodálatos Uxbridge Hillingdon régióból és még arra is hajlandó lennék, hogy mondjuk napi 2-3 órát utazgassak, csak valami izgalmasabb környékre költözhessek. Ahol mondjuk, ha reggel felkelek és a nap besüt a szobámba, akkor nem azon kell filózni, hogy hány órát is kell utaznom, hogy odaérjek valami jó kis helyre, hanem pl. leugrok a sarki pékségbe friss akármiért vagy csak beülök valami klassz kis helyre villásreggelizni. Mert itt az utánozhatatlan Hillingdonban ez lehetetlen. Van egy két hely kb. 800-1000 méterre, de azoktól sem dobom el az agyam. Vagy épp baromi drága.
Na szóval ezen felbuzdulva becsengettem egy rakás lóvét különböző siteokra, mert azok a szobák, amik nekem tetszettek fizetős hirdetések voltak. Az ingyenesen hívhatóak, meg kellenek a fenének. Gondolom pont ezért hívhatod őket ingyen...
Szóval végül is leszerveztem 5 szoba megtekintését. Ebből egy itt volt Uxbridge-ben kb. 8 perc sétára a munkahelyemtől, 3 Actonban és egy White Cityben. Igazából egyikre sem mondtam volna, hogy 100%, de volt egy amibe azért eléggé beleszerettem. Amolyan igazi hercegnői szoba, igazi ékessége pedig egy az ágy fejrészénél a falra rögzített csodálatos kapu mértű és formájú kovácsolt vas díszítés volt.
Az Uxbridge-inek csodás nappalija volt és a kert egy folyópartra nyílt, amitől kb. eldobtam az agyam, de a szoba valahogy nem volt az igazi. Minden rendben volt, leszámítva, hogy én nem single bedet keresek. Per pillanat ez a legnagyobb luxus, amit megengedhetek magamnak és erre szükségem van. Mármint a double bedre. Imádok elterülni benne, még ha elég keveset is használom konkrétan alvásra. De vissza az házra. A single beden túl, még az is zavart picit, hogy ott nem igazán lett volna társaság, mert a landlord fönt lakik a legfelső emeleten a fiával.
A másik három (2 Actonban és 1 meg White Cityben) az kb. olyan volt, hogy konkrétan azt vártam mikor vágja el valaki a torkomat. A legrosszabb környék White city volt ott nem is láttam fehér embert. Egész meglepődtem, mikor egy fehér lány nyitott ajtót.
Aztán volt még egy olyan, ahol is valami bolt feletti lakásban az emeletre eszkábált koszos, büdös szobát próbálták rámsózni. Azt tudni kell, hogy ez az 5 szoba mind 500 fontba kerül havonta. És mégis hatalamas különbségek voltak.
A kedvencem, ahova nagyon szívesen betettem volna a kis seggem szintén Actonban volt. Egy olyan környéken, ahol csak kulturált emberek mászkáltak az utcán, csupa szimpi kávézó és pub mellett haladt el az utam, majd egy nagyon kedves angol kertvárosba érkeztem azokkal a nagyon tipikus semidetouched házakkal és egy nagyon kedves leányzó nyitott ajtót. A szobába, már képen szerelmes voltam, de az egész ház egy mese volt. Csodás kerttel és nagyon szimpatikus késői 20as korai 30as lakótársakkal. Ott ültünk a nappaliban és minden nagyon tökéletes volt. Szinte meg voltam győzödve, hogy ez az igazi. Filmekről, meg kung furól dumizgattunk.
Másnap írtam is nekik, hogy én szeretném a szobát. Ők meg vissza, hogy találkoznom kell még az utolsó lakóval is. Ott már kicsit gyanítottam, hogy ez nem lesz sima ügy.
Este visszakavarogtam, mindezt úgy, hogy közben 8 szor eltévedtem, mert most más irányból közelítettem meg a helyet és a busz nem állt meg abban a megállóban, amiben a googlemaps szerint megáll és én ezt persze csak 2 megállóval később kezdtem el gyanítani. Majd mire visszabotorkáltam elkezdtett szakadni az eső. Jól elázva, nem kicsit lehangolt állapotban érkeztem meg és az egész ház egész más volt. Szinte egyből tudtam, hogy nem én fogom megkapni a szobát. Tisztára úgy éreztem magam, mint a Sekély sírhantban, mikor szivatják az lakótársjelölteket. Pedig direkt nem tiszta feketébe mentem, nehogy megkérdezzék, hoyg reggel mi alapján döntöm el, hogy a fekete mely árnyalatát veszem fel. Komolyan olyan volt, mintha rendesen felvételiznem kellett volna a szobáért.
A végére a kérdés már csak az volt bennem, hogy akkor végül is mi a fenéért is tettem meg oda az utat másodszorra is a házhoz, miért kellett nekem eltévednem?
Azért hogy közben a buszmegállóban belebotlottam egy srácba, aki magyar volt és igen ágról szakadt és felajánlottam neki, hogy beadom a CVjét nálunk IT-nek, mert hogy otthon persze egyetemi végzettsége van, itt meg halálra dolgozza magát 165 fontért hetente. Hát lehet. Az biztos, hogy azonnal elkezdtem értékelni a fizumat, meg a szobámat, amiben dupla ágy van. A srác meg utána igen kedves levelet írt, hogy mennyire feldobta a napját a találkozásunk.
Szóval a szobanézésből igen szomorúan értem haza, de legalább volt hova hazajönnöm. Kicsit más színben látom most a dolgot, bár még mindig nagyon szeretnék elköltözni innen. De per pillanat elég nagy eszetleneség lenne és amit ki tudok fizetni, az nem sokkal van közelebb a jósághoz. Kelet Londonba meg nem mehetek, mert az már napi 4 óra ingázást jelentene. Pedig ott vannak az igazi érdekes dolgok. Koncertek, pubok, hippik, művészek, bringások meg minden jóság ami a magam fajtát érdekelheti.
Úgy tűnik itt nyugaton csupa unalmas ember lakik unalmas melóval. De legalább idpnként még ha csak egy kicsit is, átmehetek kelet Londonba és beszívhatom a lüktető londoni cosmopolita élet illatát. Kicsit olyan, mint a paradicsom kapui elött állni és beleskelődni a kulcslyukon. Most már tudom, hogy milyen hihetetlenül klassz lenne életem párjával kelet Londonban élni, valami izgi melót csinálni a cityben, esténként indie koncertre benézni vagy éppen beülni egy smootiera a Planet Organicba vagy egy brunchra menni másnap reggel. Amitől aztán még sötétebb lett a szomorúságom. HOgy itt vagyok, de egyedül. HOgy itt vagoyk, de még sem vagyok itt. Hogy itt vagyok, de mintha nem is élnék. Hogy csak mások életet csodálom, és várom, hoyg egyszer majd az egyém is elkezdődik. Pedig...
A lényeg, hogy hétvégére kisütött a nap és mert it cant rain all the time, péntek estétől egész sok jó dolog történt. De ezt majd máskor mesélem el:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése