this week

Visszatértem Londonba egy hetes magyarországi és egy hétvégi svéd kirándulás után. (Nagyon nagyon jól éreztem magam otthon látogatóban!!)

Nagyon különös élmény volt, ugyanis ahogy a busz hozott be Londonba már egyetalán nem éreztem azt a rajongást, mint régen. Sőt a házak, amik régen olyan csábítóak voltak számomra kifejezetten rondának tűntek. No persze azért még némelyik láttán így is elgondolkoztam, hogy mennyire klassz lenne  itt vagy ott lakni a nagyszerű Uxbridge helyett, de azt hiszem vége a mézesheteknek és elkezdődik lassan a visszaszámlálás.

Éredkesség az is, hogy egyre több itteni ismerősöm hagyja el a várost, ami ahhoz vezet, hogy 1. vagy újakat kell keresni 2. vagy ideje nekem is elhagyni a hajót.

ÉS a héten rájöttem, hogy a hajam megállt a növésben, mióta Londonban lakok. A körmeimről ne is beszéljünk. Egészségtelen ez az ország.

Mivel a terv még mindig az, hogy Svédiába költözöm, de melót nem találtam, ezért életbe lép a B verzió: a spórolás, pénzgyűjtés és költözés, fejesugrás az ismeretlenbe. Megtanulni svédül és visszamenni az eredeit szakmámba, mert az legalább tényleg munka volt. Nem mint amit most csinálok.
Aztán ha már jól megy a svéd akkor visszaülnék az egyetemi iskolapadba, mert Svédiában ingyen lehet tanulni és remélhetőleg meg sem állok a Phd-ig. Úgy is mindig akart egy Dr.-t a nevem elé.

Szóval bealkonyult itt nekem

Na de a bevezető elmélekdés után íme a heti nyalánkság.

Mint mondtam eléggé kiábrándultan kezdtem a hetet és valahogy a kung fu sem volt a héten nagyon nekem való. Nem szeretem amikor túl sokat kell verekedni. Az nem az én stílusom. Én nem akarok senkit sem megütni és azt sem akarom, hogy engem megüssenek. Vagy egyszerűen csak fáradt vagyok már harcolni?

Csütörtökön Miriammal lett volna találkozóm plusz az alternative nightlife meetup csoporttal. Ezúttal Bethnal Green-be veztett a jósorsom, egy nagyon kedves kis pubocskába.

Bethnal Green 

személy szeirnt imádom ezt a képet. annyira tipikus London. a lepukkant bevándorlóktól hemzsegő belső zónákat ellepik lassan a hipszterek és újra trendi helyekké válnak.

zár a bazársor

vegavacsi

fuksz parádé

na és ez már a pub kívülről star of Bethnal Green

belülről

A fenti képet azután készítettem, hogy volt egy kellemes kis meglepetésem. Mikor beléptem a kocsmába egy srác utánamjött és leszólított. Kiderült, hogy fotós és nagyon megtetszett neki a kalapom és tudni akart picit többet, meg képet csinálni rólam. Szóval kiültünk a pub elé és picit dumizgattunk, vagyis kérdésket tett fel nekem, mint egy igazi interjún. Persze nagyon meglepődött, mikor megkérdezte hova megyek én meg közöltem, hogy egy funeral partyba. Mert hogy aznapi este az alternative nightlife egy előadásra vitt minket, aminek Its your funeral volt a neve.  Elég beteg ötlet én belátom és dress code is volt, vagyis a kötelező fekete. Így előkerült pár régi ruhadarabom a szekrényből és a bájos kis minikalapom, aminek eme találkozót is köszönhettem a fotósfiúval, akinek a facebookon az oldala a Humans of London city. Nos én nagyon örültem, hogy valaki azt gondolja én odavaló vagyok, de azóta sem tett fel az oldalára...:( Ami igazából éredekes tapasztalás, mert hogy amint magamra öltöttem a teljesen fekete öltözéket, úgy éreztem, mintha álruhában lennék. Hogy ez már nem én vagyok többé. Sokat hordok még mindig feketét, de sosem teljesen feketét, mindig van rajtam valami, ami színes és így érzem jól magam. Mondjuk a kalaptól, annyira komikussá vált a megjelenésem, hoyg szinte egyfolytában röhögtem saját magamon. Aztán az interjú is érdekes volt, mert nem arról beszélgettünk, ami engem igazán érdekel. Például hosszasan kellett elmesélnem, hogy mi is az én munkám, amit igazából álságos melónak tartok és nem szeretek és remélem, hogy már nem sokáig kell csinálnom. És ezt is elmondtam a srácnak és eléggé meglepődött, hogy akkor miért csinálom. Hogy volt e valaha bármi ami jó volt a munkám kapcsán. És két dolog van, amit a pharmacovigilanciának köszönhetek. Az egyik Johnny, a másik London. Sosem találkoztam volna Johnnyval, ha nincs a TCS és sosem költöztem volna Londonba, ha nicns a Parexel. Végül is két nagyon fontos dolog az életemben, szóval akkor szertem a munkám? De legalább is hálával tartozom:)  Na de, ahogy ott ültem és hallgattam magam egyszerre kívülről, ahogy az életem mesélem egy idegennek, rádöbbentem, hogy mennyire nem valódi itt semmi sem. A belváros, ami csillog villog, de csak egy metromegállóval arrébb, már koszlottak az utcák és szakadtak a bőrülések. De ezt szeretjük Londonban, nem a csillogást. Meg az álságos felhőkarcoló házak, ahol számokat tologatnak egész nap és a nap végén valaki méggazdagabb lesz valaki meg elveszít mindent, mert aznap nem mentek jól a számok neki. És valódi alódi érték meg nincs is.

Miriamra várva

Végül összegyűlt a kis csapat a pubban és kellemesen eldumizgattunk. Igazából azon vettem magam észre, hogy pontosan az történik, amire vágyni szoktam. Egy bandával beülni egy pubba és dumizgatni, sörözgetni. Csak hát itt épp Miriamon és két másik emberen kívül mindenki új volt. De azért jó volt. És kellemesebben éreztem magam mint más csoportokkal.

Aztán csapatosan átvonultunk a working mens' houseba ami egy lepattant közösségi ház, Bethnal Greenben. Sok ilyen van amúgy Londonban. Nos volt idő, amikor hiányoltam a romkocsmákat Londonból. Most meg szinte csak olyan helyekre járok. De ezek nem úgy romkocsmák mint otthon, hanem egyszerűen csak eljárt felettük az idő.

De azért hangulatos volt. Van egy gyanúm, hogy amikor valami így lepukkan, akkor egyszerűen csak úgy hagyják és akkor abból lesz a legmenőbb alter hely...

A terem is vicces volt, mert nem egy szokásos színháznak volt berendezve, hanem inkább hasonlított egy olyan lokálra, ahol iszogat az ember és közben nézi az előadást. Sajna nekünk asztal már nem jutott, így előre ültünk a sorokba, a szakadt műbőr székekre és nem sokára meg is kezdődött az előadás. 

Hogy miről is szólt? Nos a halálról és annak különböző formáiról, vagy egyszerűen csak valami halálosan szomorú történetről. De az egész inkább volt egy börleszk és szinte lehetetlen volt őket komolyan venni. Néhányan komoly tehetségeknek tűntek amúgy és elgondolkoztunk, hogy egy darabot miért csak egyszer játszanak le hiszen látszik, hogy egy csomó erőfeszítés van mögötte. 

A keretsztori Jack the riper temetése volt, de amúgy az egyes jelenteknek semmi köze sem volt egymáshoz, inkább csak mindenki bemutatta, amit tud. És az egész hangulat olyan volt, mintha visszautaztunk volna az időben valamikor az 1800 as évek Londonába, amikor minden gonoszság megtörténhet az utcákon.

Ő valószínüleg gumiból volt.

Ez a csajszi egy szomorú operaszerűt énekelt egy hűtlen férjről

Ő Mr. Musclet ivott, amit én akkor azt gondoltom, hogy tuti csak színes lötty van benne, de később elgondolkoztam, hogy lehet, hogy mégsem? 

Jack the ripper sztori, személy szerint nekem nagyon tetszett az előadásuk

És a végén kiderül, hogy Jack egy nő volt:)

A zenekar, nagyon komoly volt:)

A leányzó egy fűrészen játszott, míg a fickó egy félelemetes sztorit adott el, rendkívül tehetségesen.

Na ez a csaj kész volt. Nekem ez már kicsit sok is volt, láncokat akasztott a szájába, majd ráakaszotta a retiküljét és pörögni kezdett

Majd üvegszilánkokon ugrált és mindezenközben Nick Cave Jack the ripperje szólt 

És a vége...

Ő Tom Waits-t énekelt

A kis társulat

Az épület kívülről. Igazi szürreális élmény volt az este

 Pénteken pedig életemben először én voltam a host egy meetup találkozón. A London indie csoportnál javasoltam az O childrent, mivel senkit nem tudtam meggyőzni, hogy jöjjön velem. Na jó, mindenki épp valahol volt. De nagyon jól jött ki számomra. Az egyik szervező csajszi kirakta a főoldalra és ennek köszönhetően egész sokan jelentkeztek. A koncert egy fesztivál keretében volt a Purple Turtleben, Camdenben, ahova már nagyon rég el akartam menni és lám most ez is meglett. Előtte a Black Heart nevű pubban találkoztunk, amit  szintén az egyik meetupos szervező javasolt nekem. Nagyon vicces hely volt, magamtól sosem találtam volna meg, pedig sokszor voltam már Camden townban.
Többen csak a koncertre érkeztek, de jött 4 emberke a kocsmába is. És nagyon boldog voltam a társasággal.
Volt egy holland csajszi 21 éves és internshipen van itt, egy 41 éves oldschool gothic csajszi, aki ausztrál és egy párocska: angol srác és német kínai csajszi. Mindenki nagyon jó fej volt a kínai csajszi pedig buddhista és egy ponton mikor ez kiderült, nagyon örültünk egymásnak, mert ő keresi azokat az embereket, akik szintén szoktak mediálni, mert szeretne ő is többet tanulni, viszont senkit nem ismer és a barátjának meg gőze nincs ezekről a dolgokról. Szóval mindenki telszámot cserélt és majd lehet lesz valami. De most legalább ha el akarok menni meditálni, hívhatom Kukit vagy ha Miriam nem ér rá koncertre vihetem Natashat, vagy ha csak a városban akarok lődörögni ott van Anne. Persze nem tudom, hogy valaha látom e még őket. De csodálatos, hogy van lehetőségem.

Kuki, Anne, Natasha

Ryan és én

The Black heart  of Camden megjegyzem ez nem volt romkocsma sőt, nagyon kúl kis hely:)

Ez már a Purple Turtle

O children

Ezek az indie zenészek, mindig keresnek valmait a földön...

most meg a másik keres valamit lent...

sok erre a Hamupipőke

Az este szomorúsága, hogy valaki úgy érezte mindenképp az én kardigánomra és sálamra van szüksége és eltulajdonította azt. Nos legalább a kabátomat berakta a ruhatárba. Az is valami.Amúgy tutira megfagytam volna. 

Tény, hogy a kardigánt már nem nagyon szerettem, mert kissé kinyúlt, de így is meleg volt és csini a kis fekete szaténmasnijával. Tegnap próbáltam egy kört itt Uxbridge-ben és sajnos nem lesz egyszerű ilyen csinos és meleg kardigánt taláni. Inkább pulóverek vannak mindenhol és azok is ormótlanul rondák. 

NA de megint a tanulság, megint nem becsültem valamit eléggé és elhagyott. Vagy már nem kell annyit feketében járnom? :)