Spring, love, buzzing, life, freedom and experience!! :)

Úgy tűnik a mániás depesszióm mániás epizódjához érkeztem, vagy csak a napsütés vette el az eszem, vagy az hogy a következő két napban a helyi tömegközlekedés sztrájkol és ennek következtében a következő két napban itthonról fogok dolgozni. És ezért telepakoltam a kis hűtőmet és maximum a szomszédos parkig vagyok hajlandó elsétálni ebédidőben. Magamra zárom az ajtót és elvonulok. És végre élvezem a magányt. Úgy ahogy azt kell, mert tudom, hogy körülöttem minden rendben van. Nem kell gondolkoznom. Nyugodtan elengedhetem a múlt keserűségeit és a jövő félelmei sem fognak zaklatni. Bár dolgozni kell majd 7 és fél órát, de most per pillanat, az a tény, hogy nem kell felülnöm egy közlekedési eszközre sem a következő két napban, annyira felpörget, mintha szabadságra mentem volna. 

Na íme itt vannak az elmúlt hetek történései. 

Már alig is emlékszem, olyan rég nem írtam ide. Aztán mikor a képeket gyűjtögettem, el is csodálkoztam, hogy miért csak ennyi? És akkor rájöttem, hogy azért, mert közben voltam Budapesten. És hát az milyen felemelő volt. Pedig nem úgy indult. De egy cikk a londoni stylist magazinban Budapestről egy nappal az utazásom előtt, rendesen lázba hozott. És otthon a napsütés, ami sokkal melegebb mint itt, az anyu főztje, a barátok őszinte beszélgetése, magyarul, a szecessziós házak látványa, a design shopok kínálata és Vacakom, annyira feldobott és feltöltött, hogy nem tudok elég hálás lenni érte. Úgy tűnik még a magamfajta idegenbe vágyódó emberlánynak is szükséges néha az anyaföldjére tenni a lábát, hogy az bizonyos sehol fel nem szedhető energia felkússzon és megtöltse a raktárakat. 

Mikor kimentem a budapesti reptérre majdnem el is sírtam magam, hogy vissza kell jönnöm Londonba. De bánatom igen mulandónak bizonyult, amint betettem lábam itteni kicsiny otthonomba, el is múlt. Beléptem eme mini lakásba és egyszerűen, azt éreztem hazajöttem. Hogy ez az én otthonom. Hogy ez a kis hely, amit kiszakítottam magamnak Londonból tulajdonképpen lényem kivetülése és életemben először olyan helyen lakok, ahol bármire nézek, engem tükröz vissza. Nincs másik aki, arrébb tenné a széket vagy otthagyná a zokniát valahol. Csak én és senki más. És ez jó. Bár nem sok időt töltök itt, mégis teljesen magába szippantotta kis lakásom a lényegem és manapság, minden alkalommal, mikor meglátom az utcában a fákat, ahogy hazajövök, bizony széles mosollyal az arcomon lépek be a házba. Ahol lakom. 

Ahol van az otthonom. 

Eme kis kitérő után lássuk mi is történt itt.

Volt egy indie meetup, amikor is kedvenc teremen a Hoxton Square-en lévő Underbelly nevű helyen gyűltünk össze pár koncert megtekintésére. Tulajdonképpen, nem a koncert miatt mentem, hanem mert láttam, hogy pár ismerős arc is ott lesz. És valóban találkoztam pár emberrel, akiket nem láttam pár hónapja és bár itt a nyugaton, nem divat a mély barátságok kötése, mégis jóbarátként üdvözültük egymást és egy nagyon vidám estét töltöttem a srácokkal és valahogy először éreztem azt, hogy ez már olyan, mint mikor letelepedik az ember, hogy elmegy a helyi buliba és ott ismerősökkel találkozik és bízhat benne, hogy lesz egy kellemes estéje. 

Hoxton square

Underbelly

Komolyan elgondolkoztam, hogy nyitnom kéne egy blogot, ahol a londoni wckről készült képeket gyűjtöm össze. Mert fantasztikus, hogy mennyi erőfeszítést tesznek itt, hogy feldobják, az amúgy egyszerű űrítési folyamatoknak otthont adó helységeket. 

És persze külön blog kéne az utcáknak is, amiket grafitik diszítenek, a város bármely pontján.

És hogy szorult helyzetben, bármit használhatunk tükörként. Mert minden minket tükröz vissza. Hogy jobban lássuk (isteni) önmagunk. ;)

Másnap a Fekete Hattyúval shoppingolgatni voltunk az OldSpitalfields marketen és környékén és valahogy betévedtünk olyan utcákba, ahol még én nem jártam.

Aztán este elmentünk a Broadway marketre (Hackney) mely közel esik a Hattyúm házához és végül egy szimpatikus görög étterembe tettük be a kis fenekünk. Broadway marketről remélehtőleg egyszer tudok majd nappal is képet csinálni, mert nagyon hangulatos utcácska az éttermeiel, kávézóival és pubjával. Szombaton piaccal. 

Úgy este 10kor már nem akartam túl sokat enni, de bizony ez a vegetáriánus muszaka eltűnt az arcomban kb. 8 perc alatt, annyira jó volt.

 Vasárnap kimentünk a London Marathonra, szurkolni ismerősöknek. Nem is tudom, egész furcsa ez itt. Nekem ez a charity dolog még másfél év után is annyira fura. vagyis persze szép dolog az adakozás, de néha az az érzésem, hogy ez itt egy külön iparág és bizony csak töredéke jut el azokhoz, akik miatt "koldulnak". Szóval, valahogy úgy van, hogy kb. 20 ezer helyre lehet jelentkezni, ha maratont akarsz futni és random a kiválasztás így a kb. 100 ezer jelentkezőből, nem mindenki jut be. Aztán vannak a charityk. Jelentkezhetsz a különböző ilyen olyan megmentjük a népeket ettől attól a ráktól szervezetekhez és gyűjthetsz nekik pénzt és cserébe, az ő pólójukban kapsz esélyt arra, hogy végig fusd a marathont. Így összességében kb. 40 ezer ember futott ezen a szép áprilisi napon.
Nos nekem a neve is fura volt az eseménynek: Virgin Money London Marathon.
http://www.virginmoneylondonmarathon.com/
Szerintem ebben szépen benne van miről is szólt igazán. De azért örülünk, hogy mindenki ügyesen futott és egyesek teljesen elvetemültek és mindenféle jelmezekbe öltöztek fel, mintha valami farsang lett volna.
Vagyis annyira nem volt mindenki ügyes. Egy 42 éves futó beérvén a célba összeesett, majd a kórházban meghalt. Egy hivatalos fútó meg eltűnt.

Szurkolunk

No more hope

Mondom furák itt a népek (a miniszoknyás egy pasi volt)

A mostani divat kérem: műanyag szandál, fehár zoknival. Hát sokat vakarom a fejem...

A mostani hétvége is gyorsan eltelt. 

Pénteken az AntiChrist nevű gótik fétis partiban voltam, ahova egyszerűen úgy döntöttem, hogy akkor sem megyek feketébe, ha ezen mindenki megbotránkozik. És legnagyobb meglepetésémre, lányok odajöttek hozzám, hogy mutassam a ruhám jobban, mert ez aztán georgous! 

Hát 11 évvel ezelőtti ruhácskám nem gondoltam, hogy igy fogom felvenni legközelebb:)

Nos, ahogy közeledtem a helyszínhez, már nem bírtam ki röhögés nélkül. Annyira nem én vagyok ez már. Az a sok fekete gúnyába öltözött ember, ahogy azt sem tudják mit aggassanak magukra vagy épp vegyenek le, hogy minél jobban kitűnjenek, aminek aztán az az eredménye hogy már a szemem sem rebben, amikor ez vagy az elhúz mellettem egy ilyen buliban, mondjuk félmeztelenül, akár nő, akár pasi és időnként a félmeztelenség alulról értendő. Férfiak és nők esetében is. A másik megfigyelésem, hogy ennyi dagadt darkot én még az életemben nem láttam, mint itt Londonban. Tulajdonképpen rettentő gusztustalan, ahogy a hájas derekukat megpróbálják belegyömöszölni egy merev fűzőbe és bár végül sikerül nekik, ám a zsír az alul és felül is kifolyik, mivel ugye a zsír nem tűnik el a fűző hatására, csak odébb folyik. Hát valóban hozzájuk képest én az 56 kilómmal gordzsusz vagyok. 

Na de azért ahogy beléptem a helyszínre és meghallottam azokat a zenéket, amikre sehol máshol nem tudnék táncolni, feloldódott minden ellenkezésem is és igazán kellemesen áttopogtuk az éjszakát. 

 Másnap elindultunk a Broadway Marketra, de helyette a Victoria parkban kötöttünk, ahol én még sosem voltam és azt kell mondjam csak ajánlani tudom. Ide nem járnak turisták és valamilyen oknál fogva a helyi bread-i man-ek és vintage csajok is inkább a szomszédos Field parkba mennek bárbekjúzni, ami viszont sokkal kissebb és így zsúfoltabb is. Pedig a Victoria Park talán az egyik legszebb itt Londonban. Nem jártuk be az egészet, mert az bizony hatalmas, de van itt csónakázó tó, meg kínai pagoda és ami legfontosabb napfény, fák és nyugalom.

 Egészen elmondhatatlan taszító érzés volt ezek után beugrani az Oxford Circus-ra, hogy Timi barátnémmal a Carnaby streeten korzózzunk Doc Martents kajtatva. Vagyis a Carnaby street már nem olyan vészes. De lassan megértem, miért nem akarnak azok az arcok bemenni a citybe, akik már évek óta itt nyomják. Lassan nekem sincs kedvem, sem Oxford streetezni, sem Sohozni, sem Covent gardenezni, ahol csak és kizárólag turisták vannak olyan mennyiségben, hogy még véletlenül sem lehet kisebb ütközések nélkül továbbhaladni.
O-o. Lehet a hosszú távú turistából lassan lokál arc leszek? És akkor most mit kell csinálni? Akkor most már nem szabad blogolni sem? Hm, azért fogok:) MÁr csak azért is mert engem szórakotat.

És még azt is gyorsan ideírom, hogy hihetetlen érzés ám hazafelé beugrani a Camden marketra a napsütésben egy átlagos hétfői munka nap után. Csak úgy picit  windowshoppingolni. Mert épp arra kellett hazamennem, hogy még a holland and barratbe be tudjak ugrani. (Ez kérem egy full egészséges táplálkozás bolt láncolat és mivel másfél óra hazajutnom, a legközelebbi HandB már tuti bezárn, ezért a Kings Crosshoz legközelebbibe mentem, ami épp a Camden Town-i volt.) Hamár itt lakok ebben a kerülteben:) Egyszerűen a mai napig feldob és megerősít, ha arra járok, mégha turistás is. De tudom, hogy elértem valamit, amit mindig is akartam. Itt lakok Camdenben:)

Zárásként muszáj belinkelnem egy cikket, amit ma találtam:

http://www.marmalade.hu/belbecs/1-oldal/cikk/lehet-e-barmit-is-bevonzani-