Mirror

Ez most egy kicsit személyesebb jellegű bejegyzés lesz, de hát már úgy is rég feladtam, hogy én egy igazi menő utazásos blogot csináljak. Aki nem akarja majd nem olvassa.:)

Azért is gondoltam, hogy némi személyes dolgot írok, mert bár még mindig vannak újdonságok itt Londonban és közel sem láttam még mindent, még mindig jövök megyek felfedezek, de úgy érzem a legtöbb történés valahol bennem zajlik.

Szerencsém volt meghallgatni egy kétnapos szemináriumot, netről letöltve, ami arra késztetett, hogy jobban magamba forduljak és jobban foglalkozzak a belső világgal, mint a külső furcsa illúziók világával.

Nem tudom, hogy említettem e, de mindenképp meg kell ide illő azt a furcsa tapasztalatom, hogy London nem valóság. A mai napig, amikor bemegyek a citybe, de főleg a  Covent Garden környékén jön ki az az érzésem, hogy minden papírmasséből készült és az egész csak színházi berendezés és akár egy ujjpöccintéssel le tudnám dönteni azon házak falait. Erre az érzésre tettek rá egy lapáttal az elmúlt hetek tapasztalásai.

A tükör.

Mert hogy olvastam és máskor is hallottam már olyat, hogy minden, de minden ami minket körülvesz, az a mi belső világunk visszatükröződése és mi magunk hozzuk létre azt.

Például sokat mérgelődtem azon, hogy amikor én kibéreltem ezt a helyet, ahol most lakom, hova is tettem az eszem és vajon a szemüveg merre lehetett akkor. Mert bizony nem egy hercegnői kastélyba költöztem -ellentétben a ház aflán látható felirattal- és a lakótársaim sem éppen a társalkodónői rangban leledzenek. Két leányzóval lakom, az egyik fekete a másik fehér. A fekete mindig morcos, ritkán mosolyog és mindent utál és húst eszik és nagyon rendetlen. A fehér lány ő mindig mosolyog, képes eltakarítani maga után, kedves mindnekivel, élvezi amit csinál, szereti a cicákat és vegetáriánus.
Egyik nap egyszerűen beugrott egy gondolat, ahogy lefelé haladtam a házban a lépcsőn. Minden előzetes töprengés nélkül egyszer csak ott volt, hogy ők pontosan olyanok mint én. Meg a jin meg a jang. A fekte fehér ábrázolásban. De a lényeg, hogy tökéletesen megtestesítik vagy is mondjuk így visszatükrözik a bennem  lévő ambivanciát, a belölem kiáramló kettőséget. Hogy egyik nap imádok élni, mindenkivel kedves vagyok és mosolyogok, mindenkire és mindenre nyitott vagyok és sziporkázom, azán történik valami, amitől minden beborul és sötét lesz és én megszólalni sem akarok és minden rossz. És valljuk be olyankor elhatalmasodik a rendetlenség a szobámban is, hogy aztán amikor újra fent vagyok szépen mindent rendbetegyek.

A másik gondolatom az volt, hogy bár 34 éves vagyok sokat gondoltam arra annak idején, mikor ide költöztem, hogy úgy élek, mint az húszonéves egyetemisták. No igen és akkor már tényleg nem kérdés mit keresek két 24 éves egyetemistával egy házban...

Annyira megtetszett ez a gondolat, hogy most úgy érzem végre elérkezett az idő, hogy kiköltözzek innen.

A héten megismerkedtem egy nagyon cuki emberrel, akit remélhetőleg a barátomnak tudhatok majd, amíg itt vagyok Londonban és vele is megoszottam ezt az elméletem. Végre találtam egy embert akivel lehet ilyenekről beszélni! És angol. Tisztára hihetetlen. Az első angol barátom Londonban. Csak 15 hónap telt el:)
Na de Simon tovább fűzte a gondolatom, miszerint a lányok a két különböző énemet tükrözik vissza, szerinte ők nem is léteznek csak én találtam ki őket. Mint a Fight Clubban. És a sötét gonosz énem csinálja a kupit a házban na és persze a nappaliban leledző elmaradhatatlan kis zacskó fűcsomag is az enyém. Na hát ezen aztán igazán jót mulattunk.

Szóval most ezzel szórakoztatom magam, hogy megpróbálok arra figyelni, hogy ki mit tükröz vissza, önmagamról. És amikor megvan, akkor tovább léphetek. Szerintem elég izgi lesz.:)