when I reached the top of my stay

A perfect weekend után pár napot itt töltöttem a világhírű Uxbridge-ben, hogy aztán csütörtöknön kipróbáljak valami újat. kissé már untam, a "gyerünk menjünk nézzünk meg egy ultratehetséges no name indie bandát" és mivel még jó pár héttel ezelőtt találtam egy galéria látogatást, örömmel vágtam neki a városnak, hogy most aztán valami izgalmas új dolgot fogk látni és nézni. A galériát Lazarides nek hívják és bajóslatúan közel van az Oxford streethez. A kiállítás pedig Robert 3D Naja Masive attack borítóiból és látványterveiből állt. Be kell valljam, elfelejtettem fényképezőgépet vinni. Ami erős jele a letelepedetség érzésnek. Szóval egyszer majd leszedem a telómról a kepeket, addig is egy kép a meet up ról, leszedve:

A kiállítás képei nem hagytak bennem túl mély nyomot, de a hangulata annál inkább. Egyszerűen a érzés maga, hogy csak besétálok egy galériában Londonban és megnézek egy kiállítást a Massive Attack egyik tagjától. És acsupasz téglafalak és hogy az eladók peszgőzgettek a potenciális vásárlókkal. Felbecsülhetetlen. 

Aztán rájöttem, hogy rajtam kívül mindneki vlaamiféle művész a csapatban, vagy legalábbb is művészettel foglalkozik valamilyen formában. És mint olyan bőszen osztogatják a névjegykártyát, illetve kérdezgeti, hyg te mivel foglalakozol. Szóval próbáltam úgy csinálni, mint aki egyrészt jelentéktelen, de aztán mégis csak nagyon érdekes személyiség. Bejött a csel:)

A képen jobbra mellettem álló srác festő, Cyprusról és mikor elmeséltem, neki, hogy az ú neve Hun mit jelent magyarul, kiderült, hoyg ez csak a művészneve és szándékosan hívatja magát így, mert valami barbár törzs nevét akarta viselni. Azt hiszem nem ártana egy pillantást vetnem a képeire végre. Mellesleg elég furcsa volt azt hallani, hogy mások szemében a hunok csak egy barbár törzsnek számítanak.

Sajnálatos  módon a kiállítás megtekintése után, nem volt semmi folytatás, mindenki rohant valamerre tovább, ám bizonygatták, hogy ennél azért több szokott lenni és mindig be is ülnek valahova. 

Hun ajánlott nekem egy másik kiállítást, ahova elmehetnék és még ingyen italt is osztogatnak és egy darabig izgatotta is a fantáziám, hogy milyen szaftos blog téma lehetne, de végül gyózött az antiszociális énem (kiderült ilyne is van) és inkább shoppingoltam egy keveset és hazajöttem. 

Ez volt a csúcsélményhez vezető első lépcsőfok. 

Pénteken mielőtt Johnny megérkezett volna, Miriammal volt randim. Úgy volt, hogy a Goodge streeten kolbászolunk egyet, mert előző nap még a meet up elött, elnéztem oda és nagyon tetszett a hangulata, nem csak pubok meg étteremek vannak, (rakás olasz étterem, ha valaki épp arra vágyik), hanem borbár és joghurtbár, meg amit akarsz. 

Én az Euston square-nél szálltam ki, és amikor elhaladtam az alábbi épület mellett, láttam, hogy gyülekeznek a népek és döbbenetem tovább nőtt, úgyanis Depeche Mode szólt. 

Ezért aztán Miriammal ide jöttünk vissza. És kiderült, hoyg ez itt London legnagyobb és leghíresebb egyeteme és hogy bizonyítsa a sor, mennyire letelepedtem itt, ahogy ott álltunk és bámészkodtunk egyszer csak odalápett Sabina a tegnapi galerialátogatás szervezője. Mert hogy ő itt tanul. Sosem gondoltam, hogy eljutok ebben az óriási városban arra pontra, amikor is csak úgy ismerős arcba ütközök az utcán. És most már ez történik. Néha csak látok egy egy ismerős arcot, bulikban néha még ismerem is. Klassz.:)

Na d emint kiderült viual design bemutatóra készültek a népek valakinek a phd-ját készültek éppen rávetíteni az egyetem falaira, a kellemes zene mellett. És nem csak Depeche Mode szólt, hanem pl. Joy Division is. Mást nem váltem felismerni, de 60% Dm volt, a többi pedig valami odaillő egyéb.

Egy idő után eluntunk a kivetítést, mert igazából annyira nem volt szórakoztató, mint például egy Anton Corbinj DM háttér. De mindenestre ez pontosan olyan kis szüsszenet volt, ami miatt szeretem ezt a várost. Valami mindig történik. Valami kellemes meglepetés minden utcasarkon vár.

Után eredeti tervek szerint a Goodge streeten kolbászoltunk és beültünk egy visszafogottan elengáns pubba, ahol még volt hely. Azonban negyed 12kor már az utolsó kör rendeláseit vették fel. 

Szombati terv: Greenwich, múzeum és hajókázás.

Misison completed and more.

Már az is izgalams volt, hogy valmai új helyre mentünk. Na jó én már volt Greenwichben 5 éve Evelyn barátnémmal, de akkor is. A DLR-re a Canada Waternél szálltunk át, ami egy elvarázsolt újvilág. Minden tökéletesen steril, megtervezett és új. És csillog-villog. Már ha süt a nap. Nekem kicsit életidegen, de sokan imádják ezt a környéket. Az biztos, hogy a kis félsziget, amely régen dokkok otthona volt igen hangulatos most is,  ahogy a Temze körbeöleli.

Na jó és akkor mit szabad?

5 évvel ezelőtt a Cutty Sark épp felújítás alatt állt és nem láttunk belöle semmit sem.

ÉS 5 évvel ezelőtt is ilyen borús volt az ég, de akkor legalább még csak március volt, nem június...

De azért mi jól éreztük magunk.

Elkövettem egy igen amatőr hibát. Angliában élek, ami híres az esőről. És reggel már minden felhős volt. És én megfogtam az esernyőm, de végül még sem raktam be a táskámba, mondván, hogy itt mindennap borús, de gyakorlatilag nem esik. Hát Greenwichben elerdt. Jobban mondva szakadt. A eső elöl való menekülésünk azonban egy igen kellemes kis piac felfedezéséhez vezetett. A Greenwich Market.

Étel ital, ékszer, ruha, képek minden ami picit is iparművészet, megtalálható itt. Mondjuk egy Old Spitalfields után már nem nagy hűhó, de pont jó elfoglaltságnak bizonyult, az eső idejére és még enni is tudtunk. Bár a japán konyhától a spanyolon át igen széles volt a választék, mi mégis a wrap mellett maradtunk és nem bántuk meg. Azt hiszem életem legjobb haloumi wrapjét itt árulják.

Minden van, de dinoszaurusz hús nincs...

Azon túl, hogy megnézzük a hosszúsági  primary meridiant egykiállítás megtekintése is a tervben volt. A kiállítást a metroaluljáróban vettem észre előző hétvégén, mert egy gyönyörű nebula kép hírdette. Én azelőtt talán még nem is láttam ilyet, de a kiállítás neve is igen megkapó volt. Vision of the Universe. És Unit szeretjük. 

http://www.rmg.co.uk/visit/events/visions-of-the-universe

És nem is csalódtam. Számomra az egész kiállítás olyan volt, hogy szinte végig transzban voltam, ahogy a különböző technikákkal fotózott képeket néztük Uniról. Csodálatos, hatalmas és végtelen. Volt egy szoba, ahol 5x3 méteres kivetítőn láttuk a képeket. Akkor el is határoztuk, hogy egy ilyen képnek kell lennie otthon a hálószoba plafonján. 

Mivel időközben mégjobban eleredt, a biztonság kedvéért beszereztem immár harmadik esernyőm. Egy pirosat. Ami nem volt olcsó, de nem baj, amúgy is pont kellett egy piros. A pöttyös és a lila mellé...

Mire az üzletet lebonyolítottam, el is állt persze és még az ég kékje is látszódott.

Viszont magához az emlékműhöz már nem engedtek be, csak egy régebbi jelet találtunk arról, hogy oh igen amúgy itt megy a 0 meridian.

A leti kép azért született, mert Evelyn barátnőmmel 5 évvel ezelött, megvételeztünk egy üveg sört, amit aztán nem tudtunk sehogy sem kinyitni, végül a táskámban találtam egy szemöldök csipeszt és azt használtuk sörnyítónak. Azóta nagyon felskészült vagyok, a kulcsomómon mindig ott figyel egy sörnyitó, hiszen sosem lehet tudni, mikor ügrik elő a táskából egy üveg jó Crabbies.:)

A city felé hajóval vettük az irányt. Mindenképp szereteném itt megemlítnei, hogy a zsbmetszó turistahajók mellett a tfl is működtet hajókat. 6.5 fontért, oyster carddal 5.5 font. Olcsóbb és legalabb olyan jó, mint a turitás cucc.

A látvány meg tökéletesen ugyanolyan.

És végre láttam a hidat működés közben. ersze nem miattunk nyitották fel.

És akkor a csúcsélményhez vezető következő állomás. Az Embankment-nél szálltunk ki, hogy a hídon átsétálva közelítsük meg az által oly nagyon kedvelt south bank-et és a Royal Festival Hallt, hogy ott az 5. emeleti teraszon elfogyasszunk valami frissítőt. 

Szokásosan aaz éneklő üvegliftbe tereltem Johnnymat. Mert hát azt mindenkinek hallania kell. A világ legviccesebb liftje. 

Ahogy közelítettünk az épülethez és a környéken egyre nagyobb koncentrációban álldogáltak a dark, goth post punk népek, eszembe jutott,hogy szombat lévén Siouxsie játszik a Meltdown fesztiválon, aminek nekem a hétfői verziójára van jegyem.

Szóval örömöm csak tovább növelte, a szimpi arcok megjelenése az épület körül. 

Majd ezen öröm tovább nőtt, mikor konstatáltam, hogy ihazunk rozéfröccsöt. És akkor Johnny kiszúrta, hogy aminket kiszolgáló pultost Zsoltnak hívják. Így történt kérem, hogy Londonban a Royal Festival Hall 5. emeleti barjában magyarul kártem két rozéfröccsöt és nem kellett hozzá semmi magyarázat.

A teraszon a nap sütött, a fröccs isteni jó volt, a társaság pedig minden kívánalmat felülmúló.

Én pont így képzeltem el, hogy Siouxie-re hogyan öltöznek a népek itt Londonban egy ilyen koncertteremben, ami igazából leginkább a Müpához hasonló.

Kiváló társaság:)

Happiness:)

Nekem ez a Karácsonyi vásár óta dédelgetett álmom, hogy ezen a teraszon napsütésben üldögélve kénylemesen elszürcsöljek egy pohár bort. Imádom a látványt innen és imádom, hogy a turisták már nem nagyon jönnek fel idáig és ahogy a helyiek használják az épületet. Nem csak koncertterem van itt, hanem könyvtár és sokan csak úgy elüldögélnek itt egy könyvvel a kezükben.

Felirat hozzáadása

Nagy boldogság volt azt is tudni, hogy van egy koncertjegyem ide hétfőre. És nem is akármire. Hanem Siouxsie-ra. Mert a dédelgetett álom része volt, hoyg kiöltözve bemenjek a koncertterembe és meghallgassak ott egy koncertet. De amikor ez kiterveltem, nem is sejtettem, hoyg nem csak úgy eljövök és megnézek valami koncertet csak azért, hoyg kipipálhassam ezt a tervet, hanem azért jövök majd, mert az egyik legkedvesebb énekesnőm, hm azt hiszem kijelenthetetem, hogy a kedvenc énekesnőm játszik itt.

A csúcsélményben fürdözve még tovább sétáltunk, hoyg Johnny végre napfényben is lássa a Bigbent és még a Trafalgar Squar-re is elbotorkáltunk, mielött hazavettük volna az irányt.

Az alábbi buszt akkor fotoztam, amikor vasárnap este a reptérről hazafelé jövet fagyit kívántam. Azt tudni kell, hogy Angliában vasárnap este 5 után az élet megáll. A boltok bezárnak és teljesen esélytelen fagyihoz jutni. Legalább is Uxbridgeban. És ekkor már 8 óra volt. És akkor egyszer csak feltűnt Mr. Whippy ésnekem csak egy dolgom maradt. Eldönteni, hoyg milyen fagyit is akarok. Naná, hogy a csavarost.:)

És akkor eljött a várva várt hétfő.

A szívem majd kiugrott izgalamamban, amikor hazarohantam átöltözni. A direkt erre az alkalomra vásásrolt 3 fontos carboot marketen zsákmányolt szupermini ruhámba.

ÉS akkor a csőcsélmény már egészen közel volt. 

Végre a koncertre várva a Royal Festival Hall 5. emeletén újra.:)

Igazából fogalmam nem volt, hova szólt a jegyem, mert én csakmegvettem ,amit dobott a gép, nem néztem sem foglaláskor, sem mikor megérkezett a jegyem. 

A legkellemesebb meglepetés, amely valah érhet. A jegyem a az 5. sorba szólt. Szegény Miriamé valahova hátra fel, így egyedül kellett ücsörögnöm, körülbelül 5 percig, amikor is a show elkezdődött.

ÉS megjelent Ő. A fehér ruhájában. Siouxsie.

Nos mivelnem vagyok zenei kritikus nem tisztem és nem is akarom kivesézni, hogy és mint mentek e dolgok. Inkább az élmény a fontos. ÉS az nagyon ott volt. Bár eleinte számomra és ahogy elnéztem sokak számára ismeretlen számokat játszott (gyanítom volt közben egy őj lemez...), a koncert maradék 60%-ban már csak a rési Siouxsie and Banshees illetve a szóló albumról játszott és a mikor a Here comes that day megszólalt, akkor azt hiszem elértem a csúcsot. Azt a csőcsot, aminél nem hiszem, hogy tudna nekem bárki olyat mondani, ami jobb lehet itt Londonban. Ez az apillanat, hogy ha csak ez az egy dolog történt volna itt, már megérte volna ideköltözni. A zene a helyszín együttvéve a beteljesülés. 

ÉS itt még nem állt meg a dolog. 

Mirima mondta, hogy szerdára Peter Murphy koncertre van jegye és hogy milánóban is látta őt ezen a turnén és csak Bauhaus számokat játszott. Szóval akkor úgy döntöttem, hoyg bár eleint eegy svéd electrobandára akartam menni és aztán még a jegyem is megvolt rá, mégis csak odamegyek én az O2 Islington elé, hátha szerencséd leszek és bejutok vlaahogy.  Fel voltam készülve, hogy az eredeti 20 fontos jegyáron ez nem fog menni, így 40 fonttal a ysebemben érkeztem, hogy ha annyiért kapok valamit, akkor jó. 

Mondhatnám, hogy ez volt az előzenekar:)

A helyszín elött azonnal lecsaptak rám a jegyüzérek és mindneféle ígéretekkel bombáztak, hogy hogyan fognak bejutattni a koncertre. Ólt melelttem egy kissé ázsiai kinézetű hölgy tökéletes ex postpunk felete fehér ruhában, akivel elkezdtünk lelkesen dumálni a a 6 évvel ezelőtti Bauhaus koncertélményekról. Ami számomra, nem túl sok lévén a koncert elött jelentős isőt töltöttünk a helyi pubban és pl. olyanokra emlékszem, ahogy a jegyűzérek üvöltenek, hogy buy and sell ticket.

ÉS most megint itt voltam, de ezútall egy sokkal kisebb koncertterem elött. ÉS üzeletelni kezdtem velük. NEm volt egyszerű, lévén nem magasan kvalifikált emberekről beszélünk ellenben az üzelt mindne csínyát bínyát vágták és egyszerűen képtelenség volt alkudni. A másik hölgy egész szerencsés volt, mert neki jutott egy eredeti jegy 35 fontért. NEkem egy 3 hónappal ezelött belépő fecnit akartak eladni. Amitől elég ideges lettem, ők meg attól lettek idegesek, hogy nem bízom meg bennük. Azonban látszólag máködött a dolog, mert elöttem 2 en is bementek és egyikük sem jött vissza. Szóval 40 font kockéztatásával megvettem a fecnit. És közben Mirima is megérkezett.

ÉS a fecni működött. NEm tudom, hogy a beengedő srác is kapott e szézalékot, de kérdés nélkül lekezelte a jegyem és én bent voltam: életem egyik legjobb koncertjén.

A koncertre várva az év vicce:

Én: hihetetlen, hétfőn Siouxsie-n voltunk, most meg itt várjuk Peter Murphyt, hogy Bauhaust játszon nekünk. Ezt már nem is lehet überelni. Mi jöhet még?

Miriam: Az anyukád pénteken.

Nos én majdnem feküdtme a röhögéstől.

Nos eddig is nagyon kedveltem a Bauhausot, de nem neveztem magam rajongónak. Most az lettem. Habár ugyan eredetileg Peter Murphy szóló albumának promóciós előadása lett volna, végül azonban a Bauhaus 35 évének megünneplése lett csak és kizárólag Bauhau nótákkal. Bocsánat volt egy Dead Can Dance is.

Ismát nem érzem magam zenei kritikusnak. A számcímekben mindig is gyenge voltam. A koncert viszont fenomális élmény volt. Egész egyszerően volt egy része, amikor rájöttem, hogy létezik olyan, hogy koncertorgazmus. És ennél azt hiszem nem kell többet mondanom az estéről. Egyzseráen csak belémhatolt a zene és elvitt egy olyan csúcsélméyn állapotába, amit szavakkal nem nagyon tudnék leirni. MErt tényleg a legjobb szeretkezéshez hasonló élményem volt. Hm. Talán nem kellene ezt így leírnom, de akkor is. 

Egyszerűen az, hogy egy olyan városban élek, ahol hétfőn Sioxsie-t nézhetek szerdán meg Bauhaust és mind a kettő hibátlan előadást nyújt, ahol én teljesen megszűntem létezni és csak felolvadtam a zene mámorában és részévé váltam az ő rezgésüknek, olyan élmyényt nyújtott, ami tökéltesen bizonyította, hoyg életem legjobb döntése volt ideköltözni. És ahogy az elöbbi postomban leszögeztem, ha jólius 3 án meghalnék, boldog emberként mennék át. Igazából már most is. 

Az élmény gyűjteményéhéz csütörtökön hozzádobtam még egy meditációs flashmobot, amikor egy régi ismerős helyszínre tértem vissza egy új és más irányből megközelítve, ami újabb jelenlét érzéssel gazdagított és ettől mosolyra húzodott a szám. Minden egyéb ok nélkül. 

A meditáció Diával, jó volt és utána a fények meg tökéletesek, egy ismert hely újszerű megközelítéséhez. És egyben csöndes levezetése a 4 napig tartó csúcsélméynemnek.