Azt hiszem túlvagyok életem legrövidebb és egyben legdrágább kirándulásán: utazás a divat világába. Ok költöttem többet is már egy egy útra, de ha azt veszem, hogy egy pár órányi élményért egy repjegy árát fizettem, akkor valóban a legdrágább kalandban vettem részt. Egotrip vagy ahogy tetszik. A legek között azt is mondhatnám, hogy életem legdrágább piacán voltam: a hiúság vásárán. Vagy azt is mondhatnám, hogy a legdrágább drog életemben. A saját fényemben való fürdőzés és a külsőm iránt való lelkesedés okozta átmeneti endorfinlöket. És ezt valahogy nem látom minden nap a tükörben, pedig az ingyen van.
Hiúság. De nő vagyok és mint olyan hiú. És mivel hiú, könnyen besétáltam a csapdába, gyanutlanul és felkészületlenül. De a végén valami olyat kaptam, ami egy életre megnövelte az önbizalmam legalább is a külsőmet illetően.
Kicsit szidtam ugyan magam, hogy azt sem tudom hol spóroljak, például külvárosban lakom, nem mentem el még mindig fogorvoshoz, nem vásárolok ruhákat és cipőket, annyit, mint ahogy szeretném, nem járok drága jóga meg csikung órákra, ahogy szeretném és a haza Budapestre is csak akkor megyek, amikor nagyon kell. A nyaralást is olyan mértékben fapadosra tervezzük, ahogy csak lehet. És akkor az önbálványozásra meg gondolkodás nélkül nyújtom át azt a kis ezüst műanyag kártyát, amin a nevem van meg, számok és per pillanat az életemet fenttartását biztosítja, mint egy lélegeztető gép, csak kisebb és egy zsebben is elfér.
Na de elég a nyafogásból. Itt a sztori.
Gyakorlatilag minden szabad percemben munkát keresek. Munkát keresek Göteborgban és környékén. Vagy otthonról végezhető munkát Londonban. Megjegyzem gyakorlatilag teljes eredménytelenséggel. Na jó sarkítok, ugyanis nem teljes az eredménytelenség, csak számomra nem kielégítő. Annak köszönhetően, hogy a linked in-en fent vagyok, hetente három fejvadász keres meg jobbnál jobb ajánlatokkal, a pharmacovigilancia témakörében. Ugyanis nagyon erős a profilom ebben az iparban.:) A 4 és fél tapasztalatom nekik aranybánya. És én is jól járnék, kb. 5 év múlva lehetnék valami egész jó kis manaager pozicóban és annyi pénzem lenne, amennyi kellemesen elég az élethez itt Londonban. De. Még ha szándékoznék Londonban maradni, sem szeretnék a külvárosban dolgozni. És nem szeretnék a pharmakovigilancia ipáragban maradni. Ezer más dolgot tudnék elképzelni, hogy mit csinálnék, ha maradék. De nem maradok. Mert van egy férfi aki vár rám egy másik országban. És amikor vele vagyok, akkor csak minden szép és jó. Szóval lécci lécci Göteborgban adjatok munkát!!!
Na de nagyon elkalandoztam, mint a 90 éves nagyanyám. Vissza a témához. Szóval intenzív munkakeresés közben találtam egy oldalt, ahol fotomodelleket kerestek, minden korosztályban. Hát gondoltam, miért ne. Kitöltöttem a regisztrációs oldalt és csatoltam egy képet a másfél évvel ezelőtt készült "portfoliómból". És szépen el is feljetettem az ügyet. Aztán egyszer csak felhívott egy nő, pergő londoni (cockney) angolsággal elmagyarázta, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert beválasztottak a 25 legjobb közé és regisztráltak a korosztályomban. Hmm gondolom a nyugdíjas modellek kategóriája lehetett. És küldjek már több képet, mert amit küldtem, az klassz, de nem elég jó. És egyébként van egy szuper ajánlatuk számomra. Egy napos fotózás, tanácsadással, sminkeléssel, hajászattal, ami a csövön kiférrel és ezért csak 50 fontot kell fizetni és ha nem veszem meg a képeket, ami abszolút nem kötelező, akkor az 50 fontot hiánytalanul visszautalják. De küldjek még több képet. Oh hát ez nekem azonnal blogtéma-gyanúsan hangzott, hiszen gyakorlatilag ingyen mulatok egy jót és lesz végre egy állat blogbejegyzésem a menő Londonról és a divatról. Itt tennék egy újabb kitérőt, hogy egy-két mondatban kifejezzem az érzelmeimet a londoni divatról. Nos egy szóval is ki tudom fejezni. Gusztustalan. Sikeresen kombinálnak, mindent ami a 80-as és 90-es években is undorító volt, leglább is számomra. Az előnytelen magas derekú sortok, bő pulcsikkal és mindezt neonszínben. A ruhák dettó. Újra van derekuk a lányoknak és ez kb. hónalj magasságban kezdődik. Összeségében szerintem két egyenlőszárú háromszög egymásba fordított hatását szeretnék elérni ezzel a divatirányzattal. És persze mindenki megveszi, mert nincs más még a menő piacokon sincs. És újra divat a magastalpú cipő, szandál, csizma vagy amit akarsz. De mindez ormotlan verzióban és a szandál kizárólag fehér zoknival viseletes, esetleg neonszínű lasztex leggings-szel. Nos nekem mindig sokáig tartott adaptálódni a aktuális divatirányzathoz, de ez az amihez nem is akarok, még véletlenül sem.
És akkor vissza a témához. Kettő. Vagyis másodszor voltam a 90 éves nagyanyám. Szóval elküldtem Laurennek még pár képet, amire a hatás az volt, hogy hm sweetie, they are not good enough. Szóval ne is vigyem el őket, a fotózásra. Pedig ez az a sorozat, amit a karddal, meg legyezővel csináltunk még otthon baráti körben, profi módon. Addig azt hittem életem legjobb fotói.
De azért természetesen befoglalják nekem az időpontot, csak mindenképp menjek el, különben még 130 fontot legombolnak a bankártyámról, aminek az adatait én hülye, naiv liba készségesen meg is adtam. Szóval 50 fontot azonnal befoglaltak, letétbe. De biztosítottak, hogy ezt visszakapom. Pár nap múlva írásban is megerősítettek. Az írás kérem postán jött, komoly prospektusokkal, meg listával, hogy mit vigyek a fotózásra. Vérprofi hatással.
És akkor eljött a nagy nap. Amin én csak túl akartam lenni, mert visszaakartam kapni az 50 fontom és kb. remegő térdekkel indultam el, hogy hogy lehettem ennyire buta, hogy ebbe belementem. Lássuk be 34 évésen, én már nem leszek fotómodell.
Amúgy teljesen klassz nap volt, ragyogó napsütéssel és az első nap amikor szandálban mentem ki az utcára. (Megjegyzem nem gondoltam volna, de tökéletesen elégedett vagyok a klímával, ez a 27-28 fok pont elég és nem bánom, hogy nem ömlik rólam a víz a 38 fokban. Öregszem!!!)
Szóval az Oxford streeten szálltam ki a metroból, ami mindig egy kisebb horror élmény átverekedni magam a turistákkal megtömött utcán. De gyorsan letértem róla és már a következő utcában a nyugalom és derű várt rám.
Ezekbe az utcákba turisták már nem mennek be, csak az, akinek ott konkrét dolga van. Páldául fotózásra megy. Igazi kellemes brit hangulatú utcácska, mondhatni posch környék, de mégis nagyon kellemes sétálgatni, benézegetni a méregdrága ruhaszalonokba vagy éppen megebédelni a Scandikitchenben. Igen közvetlenül a studió mellett belebotlottam egy skandináv büfébe. A tipikus meatball-lal és szendvicsekkel (smörgås).
Nos a kellemes ebédem után besétáltam a szomszédos studioba, ahol rájöttem, hogy ez kérem csak egy átlagos studio a sok közül (közevetlenül mellette volt egy másik majdnem ugyanolyan), ahova az emberek bemennek, hogy képeket csináltassanak magukról, gyermekeikről, hogy megpróbáljanak valamit kimenekíteni és megörökíteni a folyton rohanó idő roncsoló vasfogai közül.
Türelmesen leültem, nézegettem és vártam, hogy valaki majd foglalkozik velem és így is lett.
Közben kihallgattam egy feltűnően indiai vonásokkal rendelkező leány okítását a modellkedés csinnyáról- binnyáról. És kissé kárörvendően jegyeztem meg magamban, hogy nem is tudom emberek mit képzelnek. Az az igazság, hogy jó pár lány volt ott, akiknek bizony nem volt hibátlan a testalaktuk és a sminkes igen jó munkát végzett velük, de még így sem voltak a szépség elmúlhatatlan emlékművei. Szóval picit lenyugodtam, hogy nem topmodellek közé kerültem. Mindenki totál hétköznapi volt és átlagos.
Aztán beültem a sminkszékbe, majd a fodrászszékbe. Ahonnan kicsit csalódottan álltam fel, mert úgy éreztem, hogy a smink öregít és a hajam meg visszabonyorították, pedig mennyit dolgoztam rajta reggel, hogy szögegyenes legyen. Aztán a fotószalonban kiszedették a ruháim és azonnal ki is válogattak 4 outfitet, a többit fölöslegesen is cipeltem el. Hát túl kedvesnek nem mondanám őket, de azért bunkók sem voltak, ahogy szelektálták a ruhácskáim. És igen hálás voltam, hogy utolsó pillantban bedobtam a bőr dzsekim, meg a 3 fontos álomrucim. És bejött nekik a 4 évvel ezelőtti fehér Monkey blúzom Svédiából, meg a topshopban leárazáson vásárol nacim is.
Aztán elkezdődött. Persze én mint bálám szamara álltam ott és azt sem tudtam mit csináljak. Hál istennek a fotós azonnal elkezdtett instruálni, melyik kezem hova tegyem és hát látszott, hogy ez bizony futószalagmeló neki. De mindenestre érezhető volt a profizmus. Az ő részükről, mert én meg annyira meg voltam győződve az elején, hogy "csak le akarják nyúlni a pénzem és minek is jöttem ide", hogy még mosolyogni is elfeljetettem. Többször mondta is a srác, hogy "please love the camera!" Meg olyan hülyeségeket, hogy csináljak úgy, hogy "I love my hair, its a lovely day, I love my shoes, I love the camera, I love the camera I love the camera..."Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül.
Aztán a második outfit után, új hajat és új sminket is kaptam, aminek eredményeként úgy éreztem magam mint egy kivénhedt kurva a szomszédos utcasarokról. És hogy ezt az érzést tovább erősítsem kimentünk az utcára. Ekkor meg is jegyezem a srácnak, hoyg úgy érzem magam, mint egy old hooker. Na akkor ezen elkeztünk röhögni és akkor beütött az érzés. Ott abban a 10 percben, ahogy magassarkúban sétáltam a fotósommal az utcán kikenve kifenve, a napsütésben, elhittem, hogy egy modell vagyok, szép és fiatal és szexi és épp magazin címlapjához készülnek a fotók London utcáin. És akkor jött a mosoly is, őszintén. És ez látszik a képeken. Na pózolni még mindig nem tudtam magamtól, de legalább felszabadultam. Azt kell mondjam egész más ám egy profinak pózolni, mint a pasimnak vagy haveroknak. Kemény meló ez kérem. Olyan mintha színész lennél, el kell hitetned a világgal, hogy minden csodálatos és imádsz élni, akkor is, ha épp tele vagy gondokkal.
Aztán visszamentünk a studióba és jött az utolsó smink és haj. Személy szerint nekem a kedvencem. Kaptam egy vintage frizurát és még vadabb sminket. És amikor végeztek velem, akkor a fotós száján kiszaladt egy önkénytelen wow. És akkor megint éreztem, a bizsergést és az adrenalint, hogy aztanem jóját. Something is happening.:)
Aztán vége lett. Odajött hozzám egy 45 kilós modell csajszi, hogy megossza velem a tapasztalatait én meg úgy éreztem, hogy oh istenem teljesen felesleges, mert én úgy sem leszek modell és inkább megkíméltem szegény lányt, hogy 126 szor is el kelljen mesélni a sztoriait, amikor épp a kifutón volt és magassarkúban ment és blabablabala. Igazából a tervem az volt, hogy szó nélkül kisétálok az ajtón, de mielőtt ezt megtehettem odajött hozzám egy kövérkés brit nőci trendi színes hosszú ruciban és levitt a pincébe, ahol a világ legnagyobb Mac monitorán ott volt 21 kép. Rólam. És hát komolyan majdnem elbőgtem magam. Piszok jó munkát végeztek a srácok, a kőkemény ellenállásom dacára, áttörték a gátat és az áram elsodort. Egyszerűen nem voltam képes otthagyni a képeket, törlésre. Kellettek. Mind a 21. Persze az ár miatt próbáltam alkudozni. Ő meg magyarazta, hogy "look babe" ezek annyira jó képek, hogy ő általában 10-12 képet választ ki az úgy nevezett selection-be, de imádja a képeim és nem bírta megállni, hogy ne tegyen be többet. És ezért az árért, fele ennyi jár. Jó tudom vagy is gondolom ez egy marhajó marketing fogás, de egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Nem érdekel, ha 3 hónapig nem megyek koncertekre, ha nem megyek fesziválokra Anglia szerte, ha nem eszem 1 hónapig, akkor is kellenek a képek. És leginkább azok kellettek, amin ketten vagyunk: London meg én.
Hát itt van a 21 gyermekem. Lehet sokan hülyének gondolnak, de nekem megérte. (Arról nem is beszélve, hogy amíg hazafelé jöttem az elbűvölő Uxbridge-be hány fej fordult meg utánam az utcán és egy pasi egy üzletben, amint meglátott azonnal elkezdtett mutogatni, hogy menjek be és adjam meg a telefonszámom. Ami otthon nem nagy szám, mert minden építkezés mellett előfordul, de itt nem szokás az ilyesmi. Tisztára pocsékolásnak éreztem, hazajönni a nyomi kis szobámba, de a vanity fairnek itt vége volt. Nem volt semmi programom aznapra, ahol mutogathattam volna a csodálatos eredményt.)
Na de akkor tényleg, jöjjenek ők:
Hiúság. De nő vagyok és mint olyan hiú. És mivel hiú, könnyen besétáltam a csapdába, gyanutlanul és felkészületlenül. De a végén valami olyat kaptam, ami egy életre megnövelte az önbizalmam legalább is a külsőmet illetően.
 |
| Egotrip |
Kicsit szidtam ugyan magam, hogy azt sem tudom hol spóroljak, például külvárosban lakom, nem mentem el még mindig fogorvoshoz, nem vásárolok ruhákat és cipőket, annyit, mint ahogy szeretném, nem járok drága jóga meg csikung órákra, ahogy szeretném és a haza Budapestre is csak akkor megyek, amikor nagyon kell. A nyaralást is olyan mértékben fapadosra tervezzük, ahogy csak lehet. És akkor az önbálványozásra meg gondolkodás nélkül nyújtom át azt a kis ezüst műanyag kártyát, amin a nevem van meg, számok és per pillanat az életemet fenttartását biztosítja, mint egy lélegeztető gép, csak kisebb és egy zsebben is elfér.
Na de elég a nyafogásból. Itt a sztori.
Gyakorlatilag minden szabad percemben munkát keresek. Munkát keresek Göteborgban és környékén. Vagy otthonról végezhető munkát Londonban. Megjegyzem gyakorlatilag teljes eredménytelenséggel. Na jó sarkítok, ugyanis nem teljes az eredménytelenség, csak számomra nem kielégítő. Annak köszönhetően, hogy a linked in-en fent vagyok, hetente három fejvadász keres meg jobbnál jobb ajánlatokkal, a pharmacovigilancia témakörében. Ugyanis nagyon erős a profilom ebben az iparban.:) A 4 és fél tapasztalatom nekik aranybánya. És én is jól járnék, kb. 5 év múlva lehetnék valami egész jó kis manaager pozicóban és annyi pénzem lenne, amennyi kellemesen elég az élethez itt Londonban. De. Még ha szándékoznék Londonban maradni, sem szeretnék a külvárosban dolgozni. És nem szeretnék a pharmakovigilancia ipáragban maradni. Ezer más dolgot tudnék elképzelni, hogy mit csinálnék, ha maradék. De nem maradok. Mert van egy férfi aki vár rám egy másik országban. És amikor vele vagyok, akkor csak minden szép és jó. Szóval lécci lécci Göteborgban adjatok munkát!!!
Na de nagyon elkalandoztam, mint a 90 éves nagyanyám. Vissza a témához. Szóval intenzív munkakeresés közben találtam egy oldalt, ahol fotomodelleket kerestek, minden korosztályban. Hát gondoltam, miért ne. Kitöltöttem a regisztrációs oldalt és csatoltam egy képet a másfél évvel ezelőtt készült "portfoliómból". És szépen el is feljetettem az ügyet. Aztán egyszer csak felhívott egy nő, pergő londoni (cockney) angolsággal elmagyarázta, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert beválasztottak a 25 legjobb közé és regisztráltak a korosztályomban. Hmm gondolom a nyugdíjas modellek kategóriája lehetett. És küldjek már több képet, mert amit küldtem, az klassz, de nem elég jó. És egyébként van egy szuper ajánlatuk számomra. Egy napos fotózás, tanácsadással, sminkeléssel, hajászattal, ami a csövön kiférrel és ezért csak 50 fontot kell fizetni és ha nem veszem meg a képeket, ami abszolút nem kötelező, akkor az 50 fontot hiánytalanul visszautalják. De küldjek még több képet. Oh hát ez nekem azonnal blogtéma-gyanúsan hangzott, hiszen gyakorlatilag ingyen mulatok egy jót és lesz végre egy állat blogbejegyzésem a menő Londonról és a divatról. Itt tennék egy újabb kitérőt, hogy egy-két mondatban kifejezzem az érzelmeimet a londoni divatról. Nos egy szóval is ki tudom fejezni. Gusztustalan. Sikeresen kombinálnak, mindent ami a 80-as és 90-es években is undorító volt, leglább is számomra. Az előnytelen magas derekú sortok, bő pulcsikkal és mindezt neonszínben. A ruhák dettó. Újra van derekuk a lányoknak és ez kb. hónalj magasságban kezdődik. Összeségében szerintem két egyenlőszárú háromszög egymásba fordított hatását szeretnék elérni ezzel a divatirányzattal. És persze mindenki megveszi, mert nincs más még a menő piacokon sincs. És újra divat a magastalpú cipő, szandál, csizma vagy amit akarsz. De mindez ormotlan verzióban és a szandál kizárólag fehér zoknival viseletes, esetleg neonszínű lasztex leggings-szel. Nos nekem mindig sokáig tartott adaptálódni a aktuális divatirányzathoz, de ez az amihez nem is akarok, még véletlenül sem.
És akkor vissza a témához. Kettő. Vagyis másodszor voltam a 90 éves nagyanyám. Szóval elküldtem Laurennek még pár képet, amire a hatás az volt, hogy hm sweetie, they are not good enough. Szóval ne is vigyem el őket, a fotózásra. Pedig ez az a sorozat, amit a karddal, meg legyezővel csináltunk még otthon baráti körben, profi módon. Addig azt hittem életem legjobb fotói.
De azért természetesen befoglalják nekem az időpontot, csak mindenképp menjek el, különben még 130 fontot legombolnak a bankártyámról, aminek az adatait én hülye, naiv liba készségesen meg is adtam. Szóval 50 fontot azonnal befoglaltak, letétbe. De biztosítottak, hogy ezt visszakapom. Pár nap múlva írásban is megerősítettek. Az írás kérem postán jött, komoly prospektusokkal, meg listával, hogy mit vigyek a fotózásra. Vérprofi hatással.
És akkor eljött a nagy nap. Amin én csak túl akartam lenni, mert visszaakartam kapni az 50 fontom és kb. remegő térdekkel indultam el, hogy hogy lehettem ennyire buta, hogy ebbe belementem. Lássuk be 34 évésen, én már nem leszek fotómodell.
Amúgy teljesen klassz nap volt, ragyogó napsütéssel és az első nap amikor szandálban mentem ki az utcára. (Megjegyzem nem gondoltam volna, de tökéletesen elégedett vagyok a klímával, ez a 27-28 fok pont elég és nem bánom, hogy nem ömlik rólam a víz a 38 fokban. Öregszem!!!)
Szóval az Oxford streeten szálltam ki a metroból, ami mindig egy kisebb horror élmény átverekedni magam a turistákkal megtömött utcán. De gyorsan letértem róla és már a következő utcában a nyugalom és derű várt rám.
Ezekbe az utcákba turisták már nem mennek be, csak az, akinek ott konkrét dolga van. Páldául fotózásra megy. Igazi kellemes brit hangulatú utcácska, mondhatni posch környék, de mégis nagyon kellemes sétálgatni, benézegetni a méregdrága ruhaszalonokba vagy éppen megebédelni a Scandikitchenben. Igen közvetlenül a studió mellett belebotlottam egy skandináv büfébe. A tipikus meatball-lal és szendvicsekkel (smörgås).
Egyébként fel sem tűnt elsőre, hogy hova megyek be, de ennek a helynek volt számomra a legcsalogatóbb utcafrontja. Csak mikor bent megláttam a kerek lovacskás csomagokat esett le, hogy hova sodort be az ösztönöm.
Az utcai kisasztaloknál elfogyasztottam a céklás-almasalátám, nyamiiii, miközben kihallgattam, a mellettem ülő középkorú londoni párocska beszélgetést, amikor is a pasi egy bárba akart menni egy pohár borra, de a női fele ragaszkodott a skandikonyhához, mondván, hogy végre egy hely, ahol minden más és nem ugyanaz a megszokott unalmas szenvicsek vannak. És igaza van! 10 hónap után, már rosszul vagyok a háromszög szendvicsektől, a vegaburgerektől és lassan a a jacket potato sem lesz már akkora élmény.
 |
| Az egyetlen hibapont a WCben, nem svéd IKEA csaptelepek, hanem a jól megszokott ám érthetetlen funkióju duplacsap! |
Nos a kellemes ebédem után besétáltam a szomszédos studioba, ahol rájöttem, hogy ez kérem csak egy átlagos studio a sok közül (közevetlenül mellette volt egy másik majdnem ugyanolyan), ahova az emberek bemennek, hogy képeket csináltassanak magukról, gyermekeikről, hogy megpróbáljanak valamit kimenekíteni és megörökíteni a folyton rohanó idő roncsoló vasfogai közül.
Türelmesen leültem, nézegettem és vártam, hogy valaki majd foglalkozik velem és így is lett.
Közben kihallgattam egy feltűnően indiai vonásokkal rendelkező leány okítását a modellkedés csinnyáról- binnyáról. És kissé kárörvendően jegyeztem meg magamban, hogy nem is tudom emberek mit képzelnek. Az az igazság, hogy jó pár lány volt ott, akiknek bizony nem volt hibátlan a testalaktuk és a sminkes igen jó munkát végzett velük, de még így sem voltak a szépség elmúlhatatlan emlékművei. Szóval picit lenyugodtam, hogy nem topmodellek közé kerültem. Mindenki totál hétköznapi volt és átlagos.
Aztán beültem a sminkszékbe, majd a fodrászszékbe. Ahonnan kicsit csalódottan álltam fel, mert úgy éreztem, hogy a smink öregít és a hajam meg visszabonyorították, pedig mennyit dolgoztam rajta reggel, hogy szögegyenes legyen. Aztán a fotószalonban kiszedették a ruháim és azonnal ki is válogattak 4 outfitet, a többit fölöslegesen is cipeltem el. Hát túl kedvesnek nem mondanám őket, de azért bunkók sem voltak, ahogy szelektálták a ruhácskáim. És igen hálás voltam, hogy utolsó pillantban bedobtam a bőr dzsekim, meg a 3 fontos álomrucim. És bejött nekik a 4 évvel ezelőtti fehér Monkey blúzom Svédiából, meg a topshopban leárazáson vásárol nacim is.
Aztán elkezdődött. Persze én mint bálám szamara álltam ott és azt sem tudtam mit csináljak. Hál istennek a fotós azonnal elkezdtett instruálni, melyik kezem hova tegyem és hát látszott, hogy ez bizony futószalagmeló neki. De mindenestre érezhető volt a profizmus. Az ő részükről, mert én meg annyira meg voltam győződve az elején, hogy "csak le akarják nyúlni a pénzem és minek is jöttem ide", hogy még mosolyogni is elfeljetettem. Többször mondta is a srác, hogy "please love the camera!" Meg olyan hülyeségeket, hogy csináljak úgy, hogy "I love my hair, its a lovely day, I love my shoes, I love the camera, I love the camera I love the camera..."Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül.
Aztán a második outfit után, új hajat és új sminket is kaptam, aminek eredményeként úgy éreztem magam mint egy kivénhedt kurva a szomszédos utcasarokról. És hogy ezt az érzést tovább erősítsem kimentünk az utcára. Ekkor meg is jegyezem a srácnak, hoyg úgy érzem magam, mint egy old hooker. Na akkor ezen elkeztünk röhögni és akkor beütött az érzés. Ott abban a 10 percben, ahogy magassarkúban sétáltam a fotósommal az utcán kikenve kifenve, a napsütésben, elhittem, hogy egy modell vagyok, szép és fiatal és szexi és épp magazin címlapjához készülnek a fotók London utcáin. És akkor jött a mosoly is, őszintén. És ez látszik a képeken. Na pózolni még mindig nem tudtam magamtól, de legalább felszabadultam. Azt kell mondjam egész más ám egy profinak pózolni, mint a pasimnak vagy haveroknak. Kemény meló ez kérem. Olyan mintha színész lennél, el kell hitetned a világgal, hogy minden csodálatos és imádsz élni, akkor is, ha épp tele vagy gondokkal.
Aztán visszamentünk a studióba és jött az utolsó smink és haj. Személy szerint nekem a kedvencem. Kaptam egy vintage frizurát és még vadabb sminket. És amikor végeztek velem, akkor a fotós száján kiszaladt egy önkénytelen wow. És akkor megint éreztem, a bizsergést és az adrenalint, hogy aztanem jóját. Something is happening.:)
Aztán vége lett. Odajött hozzám egy 45 kilós modell csajszi, hogy megossza velem a tapasztalatait én meg úgy éreztem, hogy oh istenem teljesen felesleges, mert én úgy sem leszek modell és inkább megkíméltem szegény lányt, hogy 126 szor is el kelljen mesélni a sztoriait, amikor épp a kifutón volt és magassarkúban ment és blabablabala. Igazából a tervem az volt, hogy szó nélkül kisétálok az ajtón, de mielőtt ezt megtehettem odajött hozzám egy kövérkés brit nőci trendi színes hosszú ruciban és levitt a pincébe, ahol a világ legnagyobb Mac monitorán ott volt 21 kép. Rólam. És hát komolyan majdnem elbőgtem magam. Piszok jó munkát végeztek a srácok, a kőkemény ellenállásom dacára, áttörték a gátat és az áram elsodort. Egyszerűen nem voltam képes otthagyni a képeket, törlésre. Kellettek. Mind a 21. Persze az ár miatt próbáltam alkudozni. Ő meg magyarazta, hogy "look babe" ezek annyira jó képek, hogy ő általában 10-12 képet választ ki az úgy nevezett selection-be, de imádja a képeim és nem bírta megállni, hogy ne tegyen be többet. És ezért az árért, fele ennyi jár. Jó tudom vagy is gondolom ez egy marhajó marketing fogás, de egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Nem érdekel, ha 3 hónapig nem megyek koncertekre, ha nem megyek fesziválokra Anglia szerte, ha nem eszem 1 hónapig, akkor is kellenek a képek. És leginkább azok kellettek, amin ketten vagyunk: London meg én.
Hát itt van a 21 gyermekem. Lehet sokan hülyének gondolnak, de nekem megérte. (Arról nem is beszélve, hogy amíg hazafelé jöttem az elbűvölő Uxbridge-be hány fej fordult meg utánam az utcán és egy pasi egy üzletben, amint meglátott azonnal elkezdtett mutogatni, hogy menjek be és adjam meg a telefonszámom. Ami otthon nem nagy szám, mert minden építkezés mellett előfordul, de itt nem szokás az ilyesmi. Tisztára pocsékolásnak éreztem, hazajönni a nyomi kis szobámba, de a vanity fairnek itt vége volt. Nem volt semmi programom aznapra, ahol mutogathattam volna a csodálatos eredményt.)
Na de akkor tényleg, jöjjenek ők:
Hibátlanok, Gyöngyi :)
VálaszTörlésNagy Tünde
WOW...absz megérte! Gyönyörű vagy! :))Örök emlék.
VálaszTörlés