Igazából nem tudom írtam e már erről, ha igen, akkor tessék csak becsukni az ablakot és továbbhaladni.
Egész furcsa dologokat észlelek magamon. Például újra antiszociális lettem. Valahogy nem ment nekem ez az illeszkedjünk be és most már egyetalán nem is érdekel. Egyszerűen ki sem nyitom a számat, ha olyan emberek vesznek körül, akik nem érdekelnek egy csöppet sem. És hát az időm nagy részében olyan emberek vesznek körül, akikkel egyszerűen nincs miről beszélgetnem.
A kollágáim nagy része indiai, egyszerűen más világ és nincs kedvem tovább erőlködni. Eleinte még próbálkoztam cégen belül elmenni eseményekre, hogy hátha valakivel majd megtaláljuk a közös hangot, de egy magyar hölgyön kívül senkit nem találtam, ő meg elment a cégtől. Szóval nagyrészt bemegyek reggel, ledolgozom a minimum szükséges órákat és mivel nem beszélgetek senkivel és az internetet sem használhatom munkaidőben, tényleg dolgozok, mint a kisangyal. ÉS az otthoni feladataimhoz képes nyolcszor primitívebb dolgokat kell elvégeznem, ugyanabban a pozicióban. A szegény kis egom annyira megviselt, hoyg náha egyszeráen csak elkezdenek hullani a könnyeim, mert nem hiszem el, hoyg két diplomával ezt csinélom.
Aztán hazajövök, ahol a két lusta angol lakótársam terpeszkedik a nappaliban a maguk által nevelt kis szemétdombjukon. Hát velük sincs kedvem beszélgetni. Az egyikkel még néha eldumizunk, de a másikkal tényleg csak a szükséges minimum. Hihetetlen a csaj. Már nincs neki egyetem sem, egész nap itthon fekszik a kanapén, nyomkodja a telefonját, mert még arra is lusta, hogy a laptopját használja, sorozatokat néz és kész. És a leírhatatlan rendetlenség tetején eldagonyázva jól érzi magát vagy nem. Ki tudja. Most épp lehet, hoyg terhes, a pasijától, aki szerintem a Sainsburyben dolgozik.
Szóval amikor hazajövök, húzok is fel a szobámba és elvagyok, mint a befőtt. És folyamatos időhiányban szenvedek. A munkakeresés, anyuval skype-olás, ha jó idő van bringázás vagy egyéb mozgás és a kung-fu. Na meg néha elvonódik a figylemem az Uxbridge-i csoda bevásárlóközpontokra. Meg a blogom. És ha még van egy kis időm, akkor svédül tanulok. És ugye hétvégén a városban töltöm az időm, hogy végre végre kinyithassam a számam és olyanokkal tlaálkozzak, akikkel szívesen beszélgetek. Na ők aztán el sem hinnék szerintem, hogy van egy olyan Gyöngyi, aki naphosszat kussban van. De végül is jól van ez így. Persze sokkal jobb lenne valami olyan munkahelyre bejárni, ahol öröm a kollégákat üdvözölni reggelente. Vagy hazajönni egy baráti közösségbe. De mi van akkor, ha igazából én vagyok az aki nem nyit másokra? Ha egyszerűen ilyen introvertált vagyok és egyszerűen nem tudom felvenni az angol ritmust. Sokszor elgondolkozom ezen pl. meetingeken. Ahol mindneki nagyon proaktív, állandóan kérdezgetnek és beleteszik a maguk részét. És már nem tudom, hogy én vagyok túl hülye vagy túl okos, hogy nem kérdezgetek, mert nekem a dolgok olyan egyértelműnek tűnnek. Vagy mert elfogadok mindent úgy ahogy vagy. Vagy mert egyszerűen csak nem érdekel és agyam épp valami egész máson jár, mert ami körbevesz az nem köti le a figyelmem?
De az biztos, hogy ez a fajta állandóan önmagunk bizonygató, versengő magatartás nekem nem megy. Vagy öreg vagyok már ehhez (a kollágáim, mind fiatalobbak) vagy túl közönbös vagy önbizalomhiányos vagy mi? Pedig egész biztosan tudom, hogy nem voltam mindig ilyen.
De például kung-fun is ez van. Ott is mindenki olyan büszke magára pedig hát, ha őszinte akarok lenni, a csapatban egy lány van akinek a kungfuja ér valamit. Még van egy két srác, akik kicsit többet tudnak, de számomra akkor is döbbenet, hogy ezért a tudásért, már körülbelül a 4-5. szinten vannak. És közben egy rendes fekvőtámaszt nem bír megcsinálni, kidől két kör futástól. Nos tény, hogy engem is el akartak küldeni az elején vizsgázni, ugyanis például az első öv megszerzéséért jószerint semmit nem kell csinálni. 3 páros technika és egy olyan egyszerű forma, hogy ha venném a fáradságot, hogy megjegyezzem, akkor még nekem is menne.:) Ehhez képest az otthoni első szintvizsga vérköpető volt.
Szóval lehet, hogy nem is tudnak itt olyan sokat a népek, csak inkább egy jutalmazó elfogadó társadalomól van szó és a kudrac mint olyan egyszerűen nem ismert? Az ő szüleik talán nem egy olyan rezsimben nőttek fel, ahol, ha ellentmondtak, azonnal nem kívánatosá lettek minősítve, meg közellenségnek vagy ne adj isten még be is börötnözték, mert nem volt hajlandó meghajlani a fennálló uralmi rendszernek? És aztán szépen tovább is adták ezt nekünk. Pélául az apám, aki egész életében pesszimista volt és azt gondolta, hogy a Föld egy büntető bolygó, ahova egy másik világból küldtek minket, mert valami rosszat tettünk? Vagy az anyám, aki több mint 30 évet lehúzott egy pozicióban és eszébe sem jutott, hogy karriert is lehetne építeni, mert az a lényeg, hogy van egy munkája? Itt meg ha 3 évig egy pozicióban vagy, akkor már olyanokkal hivogatnak a fejvadászok, hogy ideje tovább lépni nem? És ez aztán a kis egomat rendesen húzza is. És jönnek a frusztrációk, mert per pillanat nem vagyok abban a pozicióban, hogy itt karriert építsek, de közebn megőrülök, hogy olyan munkát végzek, ami nem megfelelő a számomra. És még ha megtehetném is a karrierem építgetését, akkor is előbb meg kellene kűzdenem az őshosonos sikerorientált vetélytársakkal, akik az iskolákban nem házifeladatot írtak, meg példákat oldottak meg, hanem projekteken dolgoztak. Nem tételeket húzva vizsgásztak, hanem otthon esszéket dolgoztak ki és prezentációkat írtak. És arról ne is beszéljünk, hogy az anyanyelvük az angol. És bár még egyszer sem kaptam kritikát az angolomra, (leszámítva egy magyar barátnőmet..:) sőt inkább dícsérni szokták, valahogy még a mai napig izgulok, hogy jól fejezzem ki magam a munkahelyen vagy egy állásinterjún.
ÉS például azt hiszem, hoyg a 11 évvel idősebb svéd szerelmemmel, azért értük jól meg egymást, mert az a közeg amiben ő felnőtt nagyon hasonló volt ahhoz, amiben én felnőttem, de ez leginkább a korkülönbségnek köszönhető. Mert hogy az én tinédszer koromban Magyarország kb. ott tartott a 90-es években, mint mondjuk a 70-es években egy skandináv ország. Nos nem vagyok szociológus, de ahogy beszélgetünk nagyon sok párhuzamot találtam kettőnk hátterében. Mert képzeljétek el Svédországban sem fonták és fonják mindenhol a kerítést!
Hát ennyi. Ennek most ki kellett már jönnie. :)
És most készülök,m ert 5 óra múlva itt lesz a svéd férfi, akiről az elöbb beszéltem, hogy aztán holnap elrepüljünk Marseillebe, az első közös nyaralásunkra. Ami miatt már nagyon izgatott vagyok. És alig várom.
Egész furcsa dologokat észlelek magamon. Például újra antiszociális lettem. Valahogy nem ment nekem ez az illeszkedjünk be és most már egyetalán nem is érdekel. Egyszerűen ki sem nyitom a számat, ha olyan emberek vesznek körül, akik nem érdekelnek egy csöppet sem. És hát az időm nagy részében olyan emberek vesznek körül, akikkel egyszerűen nincs miről beszélgetnem.
A kollágáim nagy része indiai, egyszerűen más világ és nincs kedvem tovább erőlködni. Eleinte még próbálkoztam cégen belül elmenni eseményekre, hogy hátha valakivel majd megtaláljuk a közös hangot, de egy magyar hölgyön kívül senkit nem találtam, ő meg elment a cégtől. Szóval nagyrészt bemegyek reggel, ledolgozom a minimum szükséges órákat és mivel nem beszélgetek senkivel és az internetet sem használhatom munkaidőben, tényleg dolgozok, mint a kisangyal. ÉS az otthoni feladataimhoz képes nyolcszor primitívebb dolgokat kell elvégeznem, ugyanabban a pozicióban. A szegény kis egom annyira megviselt, hoyg náha egyszeráen csak elkezdenek hullani a könnyeim, mert nem hiszem el, hoyg két diplomával ezt csinélom.
Aztán hazajövök, ahol a két lusta angol lakótársam terpeszkedik a nappaliban a maguk által nevelt kis szemétdombjukon. Hát velük sincs kedvem beszélgetni. Az egyikkel még néha eldumizunk, de a másikkal tényleg csak a szükséges minimum. Hihetetlen a csaj. Már nincs neki egyetem sem, egész nap itthon fekszik a kanapén, nyomkodja a telefonját, mert még arra is lusta, hogy a laptopját használja, sorozatokat néz és kész. És a leírhatatlan rendetlenség tetején eldagonyázva jól érzi magát vagy nem. Ki tudja. Most épp lehet, hoyg terhes, a pasijától, aki szerintem a Sainsburyben dolgozik.
Szóval amikor hazajövök, húzok is fel a szobámba és elvagyok, mint a befőtt. És folyamatos időhiányban szenvedek. A munkakeresés, anyuval skype-olás, ha jó idő van bringázás vagy egyéb mozgás és a kung-fu. Na meg néha elvonódik a figylemem az Uxbridge-i csoda bevásárlóközpontokra. Meg a blogom. És ha még van egy kis időm, akkor svédül tanulok. És ugye hétvégén a városban töltöm az időm, hogy végre végre kinyithassam a számam és olyanokkal tlaálkozzak, akikkel szívesen beszélgetek. Na ők aztán el sem hinnék szerintem, hogy van egy olyan Gyöngyi, aki naphosszat kussban van. De végül is jól van ez így. Persze sokkal jobb lenne valami olyan munkahelyre bejárni, ahol öröm a kollégákat üdvözölni reggelente. Vagy hazajönni egy baráti közösségbe. De mi van akkor, ha igazából én vagyok az aki nem nyit másokra? Ha egyszerűen ilyen introvertált vagyok és egyszerűen nem tudom felvenni az angol ritmust. Sokszor elgondolkozom ezen pl. meetingeken. Ahol mindneki nagyon proaktív, állandóan kérdezgetnek és beleteszik a maguk részét. És már nem tudom, hogy én vagyok túl hülye vagy túl okos, hogy nem kérdezgetek, mert nekem a dolgok olyan egyértelműnek tűnnek. Vagy mert elfogadok mindent úgy ahogy vagy. Vagy mert egyszerűen csak nem érdekel és agyam épp valami egész máson jár, mert ami körbevesz az nem köti le a figyelmem?
De az biztos, hogy ez a fajta állandóan önmagunk bizonygató, versengő magatartás nekem nem megy. Vagy öreg vagyok már ehhez (a kollágáim, mind fiatalobbak) vagy túl közönbös vagy önbizalomhiányos vagy mi? Pedig egész biztosan tudom, hogy nem voltam mindig ilyen.
De például kung-fun is ez van. Ott is mindenki olyan büszke magára pedig hát, ha őszinte akarok lenni, a csapatban egy lány van akinek a kungfuja ér valamit. Még van egy két srác, akik kicsit többet tudnak, de számomra akkor is döbbenet, hogy ezért a tudásért, már körülbelül a 4-5. szinten vannak. És közben egy rendes fekvőtámaszt nem bír megcsinálni, kidől két kör futástól. Nos tény, hogy engem is el akartak küldeni az elején vizsgázni, ugyanis például az első öv megszerzéséért jószerint semmit nem kell csinálni. 3 páros technika és egy olyan egyszerű forma, hogy ha venném a fáradságot, hogy megjegyezzem, akkor még nekem is menne.:) Ehhez képest az otthoni első szintvizsga vérköpető volt.
Szóval lehet, hogy nem is tudnak itt olyan sokat a népek, csak inkább egy jutalmazó elfogadó társadalomól van szó és a kudrac mint olyan egyszerűen nem ismert? Az ő szüleik talán nem egy olyan rezsimben nőttek fel, ahol, ha ellentmondtak, azonnal nem kívánatosá lettek minősítve, meg közellenségnek vagy ne adj isten még be is börötnözték, mert nem volt hajlandó meghajlani a fennálló uralmi rendszernek? És aztán szépen tovább is adták ezt nekünk. Pélául az apám, aki egész életében pesszimista volt és azt gondolta, hogy a Föld egy büntető bolygó, ahova egy másik világból küldtek minket, mert valami rosszat tettünk? Vagy az anyám, aki több mint 30 évet lehúzott egy pozicióban és eszébe sem jutott, hogy karriert is lehetne építeni, mert az a lényeg, hogy van egy munkája? Itt meg ha 3 évig egy pozicióban vagy, akkor már olyanokkal hivogatnak a fejvadászok, hogy ideje tovább lépni nem? És ez aztán a kis egomat rendesen húzza is. És jönnek a frusztrációk, mert per pillanat nem vagyok abban a pozicióban, hogy itt karriert építsek, de közebn megőrülök, hogy olyan munkát végzek, ami nem megfelelő a számomra. És még ha megtehetném is a karrierem építgetését, akkor is előbb meg kellene kűzdenem az őshosonos sikerorientált vetélytársakkal, akik az iskolákban nem házifeladatot írtak, meg példákat oldottak meg, hanem projekteken dolgoztak. Nem tételeket húzva vizsgásztak, hanem otthon esszéket dolgoztak ki és prezentációkat írtak. És arról ne is beszéljünk, hogy az anyanyelvük az angol. És bár még egyszer sem kaptam kritikát az angolomra, (leszámítva egy magyar barátnőmet..:) sőt inkább dícsérni szokták, valahogy még a mai napig izgulok, hogy jól fejezzem ki magam a munkahelyen vagy egy állásinterjún.
ÉS például azt hiszem, hoyg a 11 évvel idősebb svéd szerelmemmel, azért értük jól meg egymást, mert az a közeg amiben ő felnőtt nagyon hasonló volt ahhoz, amiben én felnőttem, de ez leginkább a korkülönbségnek köszönhető. Mert hogy az én tinédszer koromban Magyarország kb. ott tartott a 90-es években, mint mondjuk a 70-es években egy skandináv ország. Nos nem vagyok szociológus, de ahogy beszélgetünk nagyon sok párhuzamot találtam kettőnk hátterében. Mert képzeljétek el Svédországban sem fonták és fonják mindenhol a kerítést!
Hát ennyi. Ennek most ki kellett már jönnie. :)
És most készülök,m ert 5 óra múlva itt lesz a svéd férfi, akiről az elöbb beszéltem, hogy aztán holnap elrepüljünk Marseillebe, az első közös nyaralásunkra. Ami miatt már nagyon izgatott vagyok. És alig várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése